Hidrológiai Közlöny 1960 (40. évfolyam)

5. szám - Panos V.: A Budai-hegység hévforrásos karsztja és különleges lerakódásai

Panos V.: A Budai-hegység hévforrásos karsztja Hidrológiai Közlöny 1960. 5. sz. 393 barlangban a vizsgálatok során malachitot sikerül kimutatni. Az egyik megvizsgált kőzetmintán az alábbi rétegeket sikerült kielemezni : 1. Szürke, kristályos mészkő. Alapkőzet. 2. Fehér, cukorszerű, tömött, finomkristályos kalcit (a Meigen-féle aragonitreakció negatív volt). 3. Finoman rétegzett sorozat : a) zöld réteg malachit. (Víztartalmú, a rézreakciót oldatban adja : sósavval oldva, ammónia hozzáadására az oldat mélykék lesz.) b) Sárgásbarna réteg vashidroxidok (limonit). c) Fehér aragonittufa, aprókristályos és amorf részekkel. d) Különálló apró anhidrit kristálykák. (A második és harmadik réteg néhányszor megismétlődik. Gipsz nem mutatkozott.) A hévforrás feltörések idején a barlangi víz magas hőfoka volt az oka az intenzív aragonitheliktit, antodit és szferolit képződésnek. Ezek a formák baritból és gipszből is keletkezhetnek. A barlangokban tározott vízbe hatoló szénsav kémiai hatása okozta a mészzsugorék lerakódását. A hévforrásos korrózió és üledéklerakódás szokásos formáin kívül, szerző a Budai hegység barlangjaiban az ún. gejzír-sztalagmitokat is kimutatta. Gejzír-sztalaginitoknak vagy gejzír-cseppköveknek nevezzük a forrásperemek különleges formáit, amelyek a hévíznek a kőzetből való kilépési helyét veszik körül. Anyaguk a felszökő víz kémiai üledéke, amely ott rakódik le, ahol a víz csőalakú csatornáját elhagyja. A csatornák behálózzák a hévforrásos karsztfolyamatokkal megbontott kőzet tömeget. Mivel ezek a gejzír-cseppkövek csak szabad üregekben alakulhatnak ki, jelenlétük fontos bizonyíték arra, hogy a barlangüregek a hévforrástevékenység megindulása előtt keletkeztek. A gejzír-cseppkövek vagy gejzír-sztalagmitok kúpalakúak, tengelyük a vízhozzáfolyást biztosító csatorna folytatásába esik. Ebből a csatornából, a vulkánokhoz hasonlóan, erősen ásványos víz szökik fel, nagy nyomás alatt. A különböző tényezők mellett a nyomás csökkenése, a szénsav eltávozása következtében a forró vízben oldott anyagok nagymértékben kiválnak. A formák másképpen alakulnak erőteljes kitöréseknél, és másképpen a savanyú víz lassú hozzáfolyásakor. A gejzír-sztalagmitok kifejlődését tehát a hőmérséklet és a vízhozzáfolyás mennyisége alapján kell megítélni. Gejzír-sztalagmitokat eddig csak a Hránice melletti zbrasovi aragonitbarlangból ismeretesek (Kunsky, J., 1940). Eddig az ottani hévforrásos karszt különlegességeinek tekintették. A szerző azonban a csehszlovákiai formákkal teljesen megegyező sztalagmitokat talált, és azokat a szemlőhegyi barlangban meg is vizsgálta. Itt magányosan, különböző magasságokban, a barlang aljzatán levő tufakérgeken találhatók, sőt egyes üregrészeket szabadon áthidaló bekérgezéseken, közvetlenül a sziklaaljzaton, a törmelékfelszíneken, a másodlagos kémiai üledékeken, végül az egykori vagy ma is aktív barlangi tószinlőkön is mutatkoznak, kizárólag a középső és alsó barlangszintekben. A budai barlangok gejzír-sztalagmitjai ránézéssel és felépítésük alapján öt főcsoportba sorolhatók, amelyek között azonban sok kevert, átmeneti forma is van. 1. Az alapformát a hozzáfolyási csatornák torkolata körüli alacsony és vékony gyűrűk alkotják. Általában néhány mm magasak, és a csatornanyílások fölött függőleges szegélyt képeznek, éles felső éllel. Nyilvánvalóan a források fölött keletkeztek, amelyeknek ásványvize csak nagyon lassan folyt ki a csatornákból, és amelyek viszonylag kevesebb oldott ásványos anyagot tartalmaztak, vagy nem voltak túlságosan melegek. A víz stagnált a csatornatorkolatban, és a miniatűr szinlők szegélyén fokozatosan alakult ki a forrásperem. E formák hozzáfolyási csatornái legfeljebb 10 cm szélesek. Ebből a típusból van a legtöbb a szemlőhegvi barlangban. Más budai barlangokban sok olyan hozzáfolyási csatornát is lehet találni, amelyeknek egyáltalán nincsen szegélye, és közvetlenül a sziklaaljzatból torkollnak a barlangba. Az ilyen formákra három magyarázat kínálkozik : ezek a hozzáfolyási csatornák olyan agresszív vizet vezettek, hogy forráslerakódásra nem került sor, vagy pedig olyan gyengén mineralizált volt a vizük, hogy a forrásperem kialakítására nem tartalmaztak elegendő építőanyagot, végül, az eredetileg kialakult forrásperemek az erősen agresszív savanyúvíz utólagos feltörése során feloldódhattak és megsemmisülhettek. 2. Erősen ásványos víz lassú kifolyása esetén a csatornanyílások körül tömött szegélyek keletkeztek. A vízből, amely a barlangaljzaton levő alapgyűrű fölött átfolyt, a másodlagos kémiai üledékek bekérgezések formájában rakódtak le. A bevonatok fokozatosan vastagodtak, és a forrás körül egyre magasabb kiemelkedést hoztak létre, amely gyakran az alapgyűrűn is túlnőtt, és azt befedte. Az alapforrásperem ilyenkor csak mint egy alacsony, de éles szegély mutatkozik a csatorna peremén, a tufamagaslat tetején. 3. Hasonló alakúak a barlangfenék törmelékén kialakult gejzír-sztalagmitok. Ezeknél a törmelékbe alulról hatolt be a hévíz, és a források körül 10—30 cm magas kúpalakú peremek alakultak ki, több cm vastagságú falakkal. A lassan utánpótlódó hévíz részben a forrásperem falain keresztül szivárgott, részben a tetőnyíláson folyt lassan keresztül. A forrás környékén egy szinlő alakult ki, amelynek az alján a kémiai üledékekből álló kéreg feloldódott. Az áthatoló szénsav vagy más gázkeverék fokozatosan könnyebbé teszi ezt a kérget, úgyhogy az nagyrészt nem is ülepedik le a tónak az aljára, hanem szabadon úszik a víz felszínén. Ha egyes részeivel meg is kötődik az aljzaton, akkor különböző lemezes formákban fejlődik ki. A leírt folyamat legszebb példáit a szemlőhegyi barlang legújabban felfedezett részeiben észleltük. (E részeket Palánkai J. és Hanczig A. 1958. március 30-án fedezték fel, és szerzőnek nagy segítségére voltak kutatásaiban.) Egy mellékfülke aljzatán egykori, de ma már kiszáradt szinlőn fejlődtek ki a gejzír-sztalagmitok. A hozzáfolyási csatornák 30 cm szélesek is lehetnek. A gejzír-sztalagmitok anyaga gipsz, és a már fent taglalt lemezes, elcsavart és gyakran