Hidrológiai Közlöny 1960 (40. évfolyam)

5. szám - Panos V.: A Budai-hegység hévforrásos karsztja és különleges lerakódásai

392 Hidrológiai Közlöny 1960. 5. sz. Panos V.: A Budai-hegység hévforrásos karsztja sok létrejöttét már a preglaeiális (azaz pregünzi) szerkezeti mozgások előidézték. Ugyanezek a mozgások okozták az édesvízi mészkőtakaró kialakulását is. A hévforrástevékenységnek már a felsőplioeénben el kellett kezdődnie. Hidrotermális nyomok vannak a Dunától távolabb sokkal magasabb pontokon is(Ördögorom 316 m,Széchényi-hegy 439 m, Budaörsi-hegy 430 m, Szekrényes 364 m, Odvashegy 315 m, Úr hegy 264 m.). A hasadékok limonitos kovasavval töltődtek ki, gyakran baritkristályok képződtek bennük. Ugyancsak itt találunk kovasavval cementált „tornyokat", amelyek egyes szerzők szerint régi, elkovásodott forrástölcsérek lehetnek. A Budaörsi-hegyen, Széchenyi-hegyen, Gellért-hegyen, a Kiscelli-platón és innen északra nagy vonulatban felsőpliocén édesvízi mészkőkifejlődések vannak, amelyek már szintén hévforrásoktól táplált meleg tavakban rakódtak le. A günz-mindel interglaciálisban újabb hévforrástevékenység kezdődött, amely az alacsonyabb térszínű helyeken fiatalabb édesvízi mészkőtakaró képződésében nyilvánult meg. Az előzőek alapján tehát a budai karsztterület kifejlődését következőképpen világíthatjuk meg : A tektonikai vonalak mentén, amelyek a középsőpliocén vége felé a terület kiemelkedésével megújultak, a tenger regressziója után karsztosodási folyamat indult meg. Ezt a csapadékvíz korróziója és eróziója (evorzió) okozta, amely csapadékvíz az erózióbázishoz (először a Nagy Magyar Alföld kiédesedett tengeréhez, később a Dunához) folyt le. Ezt a fejlődést a budai hévforrások kialakulása bonyolította. A felsőpliocén mozgások hatása alatt a szokatlanul hatalmas hévforrások behatoltak a karsztosodott repedéseken keresztül a meglehetősen magas fekvésű elsődleges barlangüregekbe, ezeket meghatározott szintig elöntötték és továbbalakították. Természetesen egyidejűleg kiszélesítették az üregek alatti, tektonikus vonalak mentén levő meglehetősen szűk járatokat. Az eredetileg igen erős feltörés szintje fokozatosan lejjebb szállt. Az erózióbázis szintje is a Duna-völgy mélyülésével egyre alacsonyabb lett. A günz-mindel interglaciálisban a tektonikus mozgások hatására (neoromán orogén fázis ?) a hévforrás feltörés, bár alacsonyabb szinten, de újra felerősödött. A fejlődésmenet az előző fáziséval azonos volt. Egy viszonylag gyengébb megújulás még a rissz-würmi interglaciálisban is kimutatható. Az utolsó erőteljes feltörés után a fiatalabb pleisztocénben és a holocénben a Duna-völgy folyamatos mélyülése miatt a forró savanyúvizek elhagyták magasan fekvő üregeiket és új, mélyebben fekvő barlangszinteket alakítottak ki. Ezek már kevert juvenilis hévvíz és hideg karsztvíz tevékenységének eredményei. Ezek a vizek a Dunához folytak le és ott a legfiatalabb Duna-terasz szintjén, a Budai hegység lábánál törtek fel. A pleisztocénben és holocénben többször váltakoztak az eróziós és korróziós folyamatok lerakodási fázisokkal, ami nemcsak a tektonikai mozgások, hanem a klima-változások következménye is volt. Amint láttuk, a Budai hegység karsztkőzeteit a felsőpliocén óta kétszer érte erőteljes hévforrás feltörés. Ez a két feltörés csak megszakította a hosszú és folyamatos csapadékvíz hatást, amely csapadékvíz a karszttömeg repedésein beszivárgott és az ott levő üregeket az alulról jövő hideg karsztvízzel keveredett hévízzel együtt alakította. A barlangok szintjének a Duna-teraszokkal való összefüggése a karsztterületen is megmutatkozik, amelyet bár csak kétszeri, de igen erőteljes hévízbehatolás alakított. Ez az összefüggés még azt is igazolja, hogy a legmagasabban levő barlangszintek (gyakran már denudálódottak) már a középsőpliocén vége óta, a hévforrástevékenység kezdete előtt alakultak ki. A felszíni patakok alakították és átvágták a Budai fennsík DK-i részének kevéssé ellenálló kőzeteit, és megalapozták a relief mai hipszometrikus felépítését. A völgyhálózat elsődleges formái főleg a felsőpliocénből származnak. A magasan fekvő barlangok a budai hegységben tehát legalább a középsőfelsőpliocén határán, a hegységtömeg kiemelkedése és völgyekre tagolódása kapcsán keletkeztek. Az alacsonyan fekvő barlangok a felsőpliocén és pleisztocén között és az alsópleisztocénben, a legalsó barlangrendszerek a felsőpleisztocénben és a holocénban keletkeztek. A budai karszt kifejlődésének okai fölött a magyar kutatók vitatkoznak. Egyesek (Láng 8., Leél—Őssy S. és mások) mint eredeti tényezőt a hévforrástevékenységet fogadják el. Ennek megfelelően a barlangok keletkezését az alsópleisztocén felső részébe helyezik. Mint fent hangsúlyoztuk, véleményünk szerint az elsődleges tényező a budai barlangok kialakításában a csapadékvíz volt. A rejuvenilizált vizek nagy szénsavtartalma és az erupciók során a barlang légkörébe került széndioxid azonban erősen befolyásolta a korróziós folyamatot, és az általa savanyúvá és agreszszívvé változott vizek hatását. Ha a hévforrások nagy vízmennyiségét tekintjük, meg kell állapítanunk, hogy a szénsav exhalációk és általuk okozott agresszivitás, bár időben második, de hatásában mégis fontos tényezői voltak a budai barlangok kialakításának. Sok esetben a járatokat főleg karsztvíz tágította ki, és a termális korrózió a hévforrás feltörése idején csak meggyorsította a repedezett karszttömeg és rétegréseinek szétlazulását. Ennek következtében nagymérvű omlás és feldarabolódás következett be. A Budai hegység területén tehát ,,kevert" hévforrásos karszt és hidegvízi karsztjelenségekről van szó. Ezt a karsztot tehát mint érdekes átmeneti formát kell tekintetnünk, ahol a „normális" hidegkarsztvízi ciklust az időnként uralkodóvá váló hévforrás tevékenység befolyásolta és módosította. A kevert barlangformák mellett vannak itt azonban olyan barlangok is, amelyeket vagy kizárólag hévíz, vagy kizárólag hideg karsztvíz alakított. Ebben a tekintetben a Budai hegység egészen kivételes, jellegzetes karsztterület. A másodlagos kémiai üledéklerakódás az erősen ásványos és forró vizek feltörése idején feltűnően egyes ásványokra korlátozódik, mint az aragonit, barit, gejzirit és gipsz. Kisebb jelentőségű limonitlerakódásokra is sor került, és a szemlőhegyi