Hidrológiai Közlöny 1957 (37. évfolyam)

1. szám - Dr. Bauer Jenő: A finn-rendszerű szaunafürdők és létesítésük lehetőségei Magyarországon

Dr. Bauer J.: A finn-rendszerű szaunafürdők és létesítésük Hidrológiai Közlöny 37. évf. 1957. 1. sz. 93 helyesnek tekinthető. Tudjuk ugyanis, hogy a rádium a földünket borító kőzetek mindegyikében kimutatható, éspedig fokozott mértékben a gránitban és a szienitben. Vendl Aladár 1952-ben megjelent Geologia c. munkája II. kötetében táblázatba foglalta az egyes kőzetek radioaktív elemeinek mennyiségét. A táblázat vonatkozó részét alább közöljük : 1 g kőzetben van 10"

1

2 g rádium Szienit 10—22 Gránit 2—18 Bazalt 0,7—1,2 Granodiorit középérték 2,5 Diorit középérték 1,6 Gabbro, középérték 0,8 Peridotit, középérték 0,5 A kőzetek rádiumtartalmát egyébként Strutt is megvizsgálta. Ő forralással mozdította elő a kőzetek rádiumemanációjának felszabadulását, ami azért érdemel figyelmet, mert módszerében hasonlít az izzó szaunaköveknek vízzel történő locsolásához. A kövek és a szaunatűzhely fűtése, illetőleg izzítása eredetileg fatüzeléssel történik, bár újabban a nagy városi szaunákban koksz, villany, gáz és más fűtőenergiát is alkalmaznak. A fenyőfánál általában nagy a koromképződés, ami idővel bevonja a köveket s azok hőleadását és rádiumemanációját csökkenti. Ezért a köveket időnként meg kell tisztítani. A két-három órás fűtés után az egész szaunakamrának egyenletes melegnek és száraznak kell lennie. Tekintettel arra, hogy a legtöbbször a rosszul szigetelt tetőzet hagyja elillanni a meleget, a helyes tetőszigetelés igen fontos. A jól szigetelt szauna hosszú ideig tartja a meleget. Téglaköpenyes kályha mellett végzett megfigyelések azt mutatták, hogy az első napon a kamra közepén -}- 85 C° volt a hőmérséklet, másnap reggel +70 C°, a harmadik napon pedig +55 C°, jóllehet a szaunát naponta használták. (Ehhez azonban a köveket +500 C°-ra kellett felhevíteni.) A téglaköpenyes kályhákon kívül más kályhákkal ilyen jó eredményt elérni nem lehetett. A téglafalazatú kályhák mellett Svédországban, Svájcban és Németországban villany- és gázkályhákat alkalmaznak, amelyek fémből készülnek és sok helyen jól beváltak. A gőzkövek mennyiségét exakt számszerűséggel megadni nehéz. S. A. Brodfeldt professzor számításai szerint 0,02 m

;

! kőanyagot kell a szaunatér minden egyes légköbméterére számítani. A fürdőtér fontos része még a szauna-pad, ahol az izzadás és a nyirfalomb-virgácsokkal való vesszőzés történik. Ez a pad lépcsőzetes, vagypedig lépcsőkön megközelíthető, galériaszerű emelvény, amelynek többféle a típusa. Általában ülni és feküdni is lehet rajta. Úgy is szokás feküdni rajta, hogy a lábakat a mennyezethez nyújtják fel, ahol legnagyobb a meleg, sőt a lábakat külön erre a célra épített gerendához támasztják. Tekintettel azonban arra, hogy többnyire ülni szoktak a padokon, azokat olyan módon kell építeni, hogy még a legfelső pad és a menynyezet között is 100—110 cm távolság maradjon. A lépcsőzetes pad egy-egy lépcsőfokának magassága kb. 40—50 cm. A padot olyan fából kell készíteni, amely nem szálkásodik. Vasszögeket sem szabad alkalmazni, mert ezek megégethetik a fürdőzőket. Ha a szauna sarkából kiindulva helyezzük el a padokat, akkor azok egy-egy irányba legalább 1,80 m hosszúak legyenek. Ha csak az egyik fal hosszába helyezzük el, úgy legalább 3 m hosszú pad kívánatos ; így 5 ember ülve elfér rajta. Tömegszaunákban a padot —- minthogy több fürdőzőt kell szolgálnia — az egész falon körbefutóan helyezik el, kb. 1,20 m szélességben. Egy fürdőzőre szélességben legalább 60 cm-t kell számítani. Hogy a padokat és lépcsőket a korhadástól megóvjuk, a fal és a pad között 3 cm-es hézagot kell hagyni, míg a pad és a lépcsők között legalább 1 cm-t. Az éles szögleteket le kell gömbölyíteni, mert ezek tűrhetetlenül forrókká válhatnak. Túlforró padokra többnyire vászondarabokat, lepedőket, esetleg gyékényt helyeznek. Az öltözőhelyiség berendezése: állványos szekrény, pad, fogas, esetleg öltözködőasztal. Pihenőpadot is elhelyezhetünk benne. Ha ezt masszázsra is használjuk, úgy nem állíthatjuk a fal mellé s így az öltözőnek nagyobbnak kell lennie. Lényeges, hogy az öltözőhelyiség jól elkülönüljön a szaunakamrától. Legjobb, ha az előteret iktatjuk be gőzzsilip gyanánt. Ha ugyanis a szaunából gőz juthat az öltözőbe, a ruhák nyirkosak lesznek, s a fürdőző szaunázás után könnyen megfázhatik. Az öltöző fűtése, vagy a szauna kályhájának a melegével, vagy külön kályhával történik. Itt a hőmérsékletnek kb. 20 C°-t kell elérni. A szaunaépület előtt a bejáratnál egy ereszszel védett kisebb terasz, tornác épül padokkal (esetleg szélvédővel), ahol a fürdőzők jó idő esetén légfürdőt vehetnek. A szauna lényeges felszereléséhez tartozik a nyirfalombból készült virgács, a „vasta". Ezeket a nyirfanyalábokat rendszerint júniusban az egész évre elkészítik, mert a fiatal lombozatú fa hajlékony, olajokban bő ágai és lombjai erre a legalkalmasabbak, és friss zöld színüket is sokáig megtartják. Azt tartják, hogy az a jó nyírfa, amelynek ágai lefelé hajlanak és nagyon lombosak. A nyirfa-virgácsnak kétféle típusa van : a rövid, kerek, sűrűlombú virgács, amely inkább maszszázsra való, míg a másik, a hosszú virgács a fürdőzők vesszőzésére szolgál. Az elsőhöz 40—50 cm-es gallyakat törnek, a másikhoz mintegy 60—70 cm hosszút. A virgácsot felfüggesztve, száraz helyiségben kell tárolni. Az a fontos, hogy nap ne érje, mert attól hamar tönkremegy. Használat előtt a virgácsokat langyos vízbe áztatják. Ahogyan mindenkinek saját törülközője van, ugyanúgy általában minden fürdőzőnek van külön szaunavirgácsa. A finn típusú szauna kialakulásának és technikájának vázolása után vessünk egy pillantást annak elterjedtségére is. Mint láttuk, a finneknél a szaunahasználat elengedhetetlen életszükség-