Hidrológiai Közlöny 1957 (37. évfolyam)

1. szám - Dr. Bauer Jenő: A finn-rendszerű szaunafürdők és létesítésük lehetőségei Magyarországon

Hidrológiai Közlöny 37. évf. 1957. 2. sz. 86 Az ősi finn szauna használatának létjogosultsága nemcsak sport­szempontból, hanem általános higiénés szempontból is indokoltnak látszik. A kérdés érdekli a sportembereket, az orvosokat ós az építészeket. Szerző tanulmánya megkönnyíti a szauna vitában az állásfoglalást. A finn-rendszerű szaunafürdők és létesítésük lehetőségei Magyarországon dr. BAUER JENŐ A szaunafürdő Észak-Európa erdős övezetében ina is elevenen élő ősi hagyománya európai fürdő­kultúránknak. Az utóbbi két évtized során a modern balneológia is felfigyelt a szaunára, amely­nek gyógyászati lehetőségeit ma már mélyreható vizsgálatok keretében tanulmányozza. Finnország sportolói az 1936. évi berlini olimpián mutattak példát erre az egyszerű fürdő­módra, amely egyrészt a sportolók erőnlétének kitűnő szolgálatot tett, s amely • másrészt — mint ezt az időközben végzett balneológiai kutatások igazolták — az edzés és a therápia eszközeként is igen hathatósnak bizonyult. A szauna nagy egyszerűségénél és olcsósá­gánál fogva alkalmas a falu fürdőkultúrájának fellendítésére olyan helyen is, ahol a fürdés téli­nyári lehetőségei eddig alig állottak rendelke­zésre. Ezért gyógyvizekben gazdag, de a vidéki néphigiéné szempontjából jelentős korszerűsítésre váró hazánkban is foglalkozni kell a szauna meg­honosításának és elterjesztésének a lehetőségei­vel. Az eredményes külföldi példák is követésre indítanak ; tudjuk, hogy a szauna-típusú fürdő­ket évszázadok óta használó Finnországon, a Skandináv államokon, valamint Oroszországon kívül a szauna az 1940-es évek óta Közép-Európa felé is jelentős terjeszkedésnek indult, amit a Svájcban és Németországban létesült városi és vidéki szaunafürdők százai igazolnak. Néhány évvel ezelőtt (1949—50-ben) a Ma­gyar Tudományos Akadémia megbízásából egy 10 tagú munkaközösség 1 kidolgozta a Buda­pesti Műszaki Egyetem 2. sz. Épülettervezési Tan­székén a magyar vidék fürdőkultúrájának fellen­dítése céljából a legegyszerűbb, hazánkban alkal­mazható népfürdőtípusok terveit, amelyek kere­tében szauna típus-tervek kidolgozására is sor került. Ezek a tervek a Hidrológiai Közlöny 1950. évi XXX. évf. 9—10. számában nyilvánosságra kerülték. Azóta a szaunakérdés újabb pozitív felvető­dését jelentette az, hogy sok külföldi sikert elért olimpiai sportolóink részéről mutatkozott érdeklő­dés a szauna meghonosításának gondolata iránt. Ennek az érdeklődésnek az eredményeként történt kísérlet 1952-ben a tóvároskerti (tatai) edzőtábor­ban egy szerényebb sport-szauna létesítésére és ennek az érdeklődésnek eredményeként indult meg a budapesti Népstadionnal összefüggő öltöző­épületben egy korszerű szauna építkezése is. 1 A dr. Kiss Tibor által vezetett munkaközösség tagjai: dr. Bauer Jenő, Borosnyai Pál, Csorba Emánuel, dr. Kiss Tibor, Miklósfy Fedor, Pogány István, Schmiedl Ferenc, Szőke Andor, Tomory László, Wettstein János. Tekintettel arra, hogy a szaunafürdő magyar nyelvű irodalma csekély és alig ismert, szüksé­gesnek látszik a szauna fogalmának pontosabb körülírása. Azt mondhatjuk, hogy a szauna olyan, eredetileg Észak-Európa erdős övezetében honos népi eredetű izzasztófürdő, amelynél a hideg­meleg edzés erélyes formáját alkalmazzák, a hő­és a gőzfejlesztés ősi technikájának (kövek izzí­tásának és vízzel való locsolásának) igénybevétele mellett. Mint fontos járulékos tényező szerepel a finn típusú szaunánál a tűzhelykövek több-keve­sebb radioaktív kisugárzása és a masszázshoz használt nyirfalomb-kötegek bőringerlő, hiszta­min-képző hatása. Arra nézve mindmáig nincsen biztos adat, hogy ez az évezredes múltú fürdő finn-ugor, szláv, vagy germán eredetű törzsek találékonysá­gának köszönheti-e a keletkezését. Mindenesetre a szauna története a régi orosz, finn, norvég stb. izzasztófürdők ősi kapcsolatairól, technikájuk és kialakulásuk szoros egybefonódásáról tanúskodik. így például G. Retzius svéd kutató „Finnland" (Berlin, 1885), c. munkájában a szaunáról így ír : ,,E különleges gőzfürdők berendezése és szokása, amint azt az itteni kutatók állítják, ősrégi idők előtt kívülről jött az országba, — vajon skandináv, vagy szláv szomszédoktól, az nem dönthető el". Felix Genzmer „Bade- und Schwimmanstallten" (Berlin, 1885) c. munkájában az időszámításunk után 948 körül Spanyolországban élt (nyilván mór eredetű) Mas'Udi munkáiból idéz. Utóbbi szerint „a szlávoknak nincsenek fürdőik, de fából ácsoltak házikókat, amelyek réseit mohával kitömték. A kunyhó egyik sarkában egy tűzhelyet építettek kövekből és egy nyílást hagytak felette a füst számára. Amikor a tűzhely elég tüzes volt, becsukták a szellőzőnyílást és az ajtót. A szobában levő vizes edényekből akkor vizet öntöttek az izzó tűzhelyre, mire gőz szállt fel, minden fürdőző kezében egy szénacsomót tartott, amivel mintegy legyezte magát s a forró levegőt maga felé hajtotta." Genzmer szerint hasonlóak lehettek a szkita népek fürdői, amelyekről Herodotos ír. (Herodotos IV. 75.) Anélkül, hogy a szkíták („szittyák") és honfoglaló őseink egymáshoz való viszonyának történeti problé­májára itt kitérhetnénk, meg kell jegyeznünk, hogy hegyes-erdős vidékeinken — főleg Erdélyben — talál­kozunk az ősi, kövek tüzesítésével kapcsolatos fürdő­mód nyomaival. Ilyen az erdélyi, többfelé ismert népi fürdőmód : a „szejke". Ennél a többnyire szénsavas források vizét fakádakba vezetik ós 15—20 kg-os köveket fenyőmáglyán felizzítva a fürdővízbe dobnak a víz forrósítása céljából. Fontos történeti forrásunk még az orosz Nestor krónika, amely az oroszok egyik hittérítőjének, Szt. Andrásnak római zarándokútjárói számol be. Az i. u. XI. századból szármezó feljegyzés így szól : „Utazásom közben a szlávok országában érdekes dolgokat tapasz­taltam. Láttam fából épült fürdőszobákat, amelyeket erősen felhevítenek, azután valamennyien meztelenül bemennek. A hátukra melegvizet öntenek, friss nyírfa­lombot vesznek a kezükbe, amivel aztán csaknem fél­holtra paskolják magukat. Azután hideg vízzel öntözik

Next

/
Oldalképek
Tartalom