Hidrológiai Közlöny 1956 (36. évfolyam)

5-6. szám - Kelemen László: Ipartelepek vízgazdálkodása

Kelemen L.: Ipartelepek vízgazdálkodása Hidrológiai Közlöny 36. évf. 1950. 5. sz. 861 vízkő lerakódások miatt nem azonos értékű a két megoldás. Azt, hogy az ismertetett két megoldás közül melyiket kell megvalósítani kizárólag az itt kimutatott forintértékek alapján nem lehet eldönteni, de ha egyéb szempontokat is figyelembe veszünk. — például azt, hogy a környék településeinek Ivóvízellátása az ivóvízminőségi víz hiánya miatt megoldatlan, az itt megtakarítható víz viszont ivóvíz céljára is alkalmas, továbbá, hogy a karsztvíz készletek túlzott mértékű megcsapolása esetleg más, fontos vízkivételnél okoz zavart - a költségesebb üzemű vízforgatás megvalósítása javasolható. A másik jellemző eset az, ha a visszaforgatandó vizek annyira szennyeződnek, hogy a visszaforgatás csak tisztítás után lehetséges. Vizsgáljunk meg erre az esetre egy egyszerű példát : Az egyik dunántúli hőerőműben hidraulikus salakeltávolításra 9—10 000 m

3 víz szükséges naponta. Ebből kb. 2500 m

3/nap már rendelkezésre áll. A további vízmennyiség kb. 7 kmről, egy vízfolyásból szerezhető be. A költséges beruházások miatt azonban a salakszállító vizek visszaforgatására is lehet gondolni. A forgatás esetén szükséges pót vízmennyiség viszont már redelkezésre áll. A 9500 m

3/nap vízmennyiség beszerzése esetén a beruházási költség 4,65 millió Ft, az üzemeltetés költségei pedig kb. 700 000 Ft/év. A salakvíz visszaforgatása esetén a visszaforgató rendszer beruházási költsége kb. 1,7 millió Ft, az üzemeltetés költsége pedig évente 450 000 Ft. Tehát a salaköblítő víz visszaforgatása mind beruházási, mind pedig üzemi költségek tekintetében kedvezőbb. (Bár a kb. 2500 m

3/nap pót vízmennyiség beszerzési költsége a forgatás esetében nem szerepel [5], [7], 2. A víz sorozatos jelhasználásának gazdasági és műszaki hatásai Az előzőekhez hasonlóan kétféle lehetőségről kell beszélnünk. Az egyik az, amikor a már felhasznált vizet tisztítatlanul tudjuk más célra újra felhasználni. A másik esetben a szennyvizet az újra történő felhasználás előtt tisztításnak kell alávetni. Az egyik alumíniumkohónál az egyenirányító hűtővizét, kb. 2500 m

3/nap vízmennyiséget, felhasználás után kb. 250 m hosszú csővezetéken, a mellete levő hőerőmű részére vezetik el, ahol a többi vízhez keverve használják fel. A fenti 250 m 250 mm 0 acélvezeték 55 000 Ft-os beruházásával 2500 m

3/nap vízmennyiség beszerzési költségeit takarították meg. Ez mind üzemi, mind egységes vízgazdálkodási szempontból gazdaságos és helyes megoldás. Ugyancsak tekintélyes mennyiségű vizet lehet gazdaságosan egyéb célokra újra felhasználni a mélyhűtő iparban, továbbá mindazoknál az üzemeknél, ahol a belépő hűtővíz max. hőfokának nyáron alacsonyabbnak kell lennie a visszahűtés során elérhető minimális vízhőmérsékletnél, és emiatt visszaforgatást nem lehet alkalmazni, tehát a hűtővizeket hűtés után ki kell bocsátani. Ebben az esetben az alig felmelegedett és egészen tiszta vizeket (zárt hűtőrendszerről lévén szó) az üzem más folyamatainál (mosás, áztatás, öblítés, stb.) igen gyakran mint teljes értékű vizet lehet újra felhasználni. Nem beszélhetünk ilyen mértékű gazdaságosságról akkor, ha a vizet az újra történő felhasználás előtt tisztítani kell. Az egyik dunántúli hőerőmű vízellátása csak igen költséges távvezetékkel oldható meg, ezért felmerült annak a lehetősége, hogy a vízszükséglet egy részének fedezésére a városi, házi szennyvizeket használják fel tisztítás után. A távvezeték esetén a kérdéses 6000 m

3/nap vízmennyiség biztosításához szükséges beruházási költség, mint reá eső hányad, kb. 12 millió Ft, az üzemi költség pedig 1,53 millió Ft/év. A szintén 6000 m

3/nap mennyiségű szennyvíz újra felhasználásának, tisztításának beruházási költsége, 6,7 millió Ft. Az üzemi költség 1,46 millió Ft /év. A tisztított szennyvíz üzemi költsége tehát közel azonos a távvezetékes megoldás üzemi költségével a beruházási költség azonban a távvezeték esetén majdnem kétszeres. Igaz, hogy műszaki és üzemi szempontból a tisztított szennyvíz nem egyenlő értékű a távvezetéki tiszta vízzel, de a tisztított víz is használható. Népgazdasági szempontból tekintve a kérdést, jelentékeny vasanyag megtakarítás érhető el, ha a helyszínen beszerezhető szennyvizet használják fel. A fenti példán kívül sok esetben nyílik mód arra, hogy a szennyezett vizet tisztítás után újra felhasználjuk, sőt kevésbé szennyezett víz felhasználása esetén kis tisztítási költséggel a célnak megfelelő minőségű vizet biztosítsunk [5]- [?]• 3. Egyes vízfelhasználások megszüntetése Azoknál az üzemeknél, ahol a felhasználásra kerülő vizet mészlágyítóval lágyítják, a mészipar hidraulikus eltávolítása helyett mechanikus mésziszap szállítást lehet bevezetni. Ezzel a lágyított víz 8—10%-ának megfelelő vízmennyiséget lehet megtakarítani. Ugyanez a helyzet a salak, pernye hidraulikus szállítása esetén is. Üzemi szempontból természetesen ez az állapot nem kívánatos, mert kevésbé kényelmes és általában költségesebb eljárás, mint a hidraulikus szállítás, de ha nem áll rendelkezésünkre a szükséges vízmennyiség, akkor olcsóbb lehet, mint nagyköltségű távvezetékeken biztosítani a hidraulikus szállításhoz szükséges vízmennyiséget. 4. A vízminőségek figyelembevételének műszaki és gazdasági kérdései Az üzemek a víz minőségét általában csak saját szempontjukból veszik figyelembe, azaz hogy a technológiai követelmények által megszabott minőségi határon felül legyen. Nem veszik figyelembe tehát azt sem, hogy esetleg lényegesen jobb minőségű vizet használnak fel a szükségesnél — természetesen ha ez olcsóbb, mint, a kevésbé jó, de még megfelelő minőségű víz — még