Hidrológiai Közlöny 1956 (36. évfolyam)

5-6. szám - Kelemen László: Ipartelepek vízgazdálkodása

370 Hidrológiai Közlöny 36. évf. 1956. 5. sz. Kelemen L.: Ipartelepek vízgazdálkodása Már igen nagy eredmény, ha akad üzem, ahol egy-egy ügybuzgó fiatal gépész-, vagy ve­gyészmérnök mellékesen foglalkozik vízellátással és nagyjából ismeri az üzem vízfelhasználásait. Egy-egy üzemrész, vagy technológiai folyamat vízigényét és a fogyasztások ingadozását azon­ban ő sem ismeri, mert sehol nincsenek beépítve vízmérők, de ha van is, legfeljebb egy, a nyomóvezetékben. Ez sajnos nem elegendő ahhoz, hogy a tervszerű vízgazdálkodás megvalósítható legyen. Az előbb elmondottakkal csak azt kívántam szemléltetni, hogy aktív vízfelelősök és kellő számú vízmérő alkalmazása nélkül tervszerű üzemi víz­gazdálkodásról beszélni sem lehet. A tervszerű üzemi vízgazdálkodás beveztése után lehetséges az, hogy az előzőekben tárgyalt víztakarékossági szempontokat az üzemeltetésnél érvényesítsék. A takarékos vízfelhasználás gazdasági és műszaki értékelése A takarékos vízfelhasználás műszaki hatásait üzemi szempontból, a gazdasági jelentőségét pedig elsősorban népgazdasági és csak másodsorban üzemi szempontból kell vizsgálni. Az üzem a víztakarékosság bevezetésében annál érdekeltebb, minél nagyobb üzemköltség megtakarítást, minél nagyobb üzembiztonságot • és minél kisebb beruházást jelent a számára. Így pl. ha a rendelkezésre álló vízmennyiségen felüli igény jelentkezik egy üzemnél, azaz újabb be­ruházás válik szükségessé, vagy a meglevő víz­ellátás üzeme túlzottan nagy költséggel jár, az üzem a legtöbb esetben természetesen arra törek­szik, hogy a vízbeszerzés beruházási költségét, vagy a nagy üzemköltséget minél kisebbre szo­rítsa. Ennek érdekében megkísérel néhány víz­takarékossági módot is bevezetni, sőt jelentős technológiai változtatásokat is eszközöl. Ha azon­ban egy létesítményhez saját üzemi érdeke nem fűződik, a megvalósításra nem törekszik. Ilyen esetben volna nagy szükség a sokat hangoztatott magasabb érdekek érvényesítésére. Az üzemekben a víztakarékosságot célzó létesítményeknél igen sok esetben más vízfelhasználó üzem, vagy nép­gazdasági ág is közvetlenül, vagy közvetve ér­dekelt. Tehát ezeket a komplex jellegű létesít­ményeket nem az egyik üzem, és nem a másik népgazdasági ág, hanem elsősorban az egységes vízgazdálkodás szempontjai szerint kell elbírálni, azaz a népgazdaság érdekeit kell figyelembe venni. A takarékos vízfelhasználás helyes gazdasági értékelése tehát igen bonyolult és felelősségteljes feladat. Az összehasonlítási alap a beruházásoknál elsősorban a forint érték és az anyagigény, de különösen a komplex jellegű beruházásoknál sok olyan, forintban és anyagban nem mérhető szem­pontot keU figyelembe venni, amelynek megítélése nem egyértelmű, a súlyozás mértéke szubjektív, clZ£LZ az értékelést végző szemléletétől is függő tényező. Az elmondottak alapján vizsgáljuk meg az előzőekben tárgyalt víztakarékossági módok gaz­daságosságára néhány példát. 1. A vízvisszaforgatás gazdasági és műszaki érté­kelése A víz visszaforgatásának gazdaságossági vizs­gálatát két részre kell bontani. Először vizsgálat tárgyává kell tenni azt az esetet, amikor a fel­használt víz nem szennyeződik, csupán felmeleg­szik. Ez a vízvisszaforgatások leggyakoribb esete. Pl. A hőerőművek hűtővizeinek visszaforgatása esetén : egy 120 MW-os erőmű hűtővíz igénye egyenes áramlás esetén 750—780 000 m 3/nap. A vízellátás beruházási költsége (500. m távol­ságban levő vízfolyásból való vízkivétellel) kb. 41,0 millió forint. Az üzemi költsége (lágyítás nélkül) 3,1 millió forint/év. Ugyanennél a hő­erőműnél a kondenzátor hűtővíz visszaforgatása esetén á szükséges vízmennyiség kb. 26 000 m 3/nap. A vízellátás és visszaforgatás beruházási költ­sége — az előzőeknek megfelelő vízbeszerzést és a szükséges lágyítást és hűtést is figyelembe véve — 37 millió forint. Az üzemi költség (a pótvíz lágyításával és kétszeri emelésével) 6,2 millió forint/év. IIa tehát a szükséges hűtővíz mennyisége rendelkezésünkre áll, és a víz karbonát keménysége nem nagy (6—8 nk°), úgy az üzem­költségek szempontjából nem gazdaságos a víz visszaforgatása. Népgazdasági szempontból ebben az esetben nincsen különösebb indok a víz vissza­forgatására, mert az elpárolgó vizeken kívül, ami különben is elveszne, minden víz visszakerül a befogadóba, csupán kismértékben felmelegszik [5], [7]. Más a helyzet akkor, ha a felhasználható víz változó keménysége nagy és a víz csak lágyítás után használható. Ebben az esetben költség­összehasonlítás nélkül eldönthető, hogy a 10 000 m 3/nap víz visszaforgatása gazdaságosabb, tekin­tettel arra, hogy a 700 000 m 3/nap vízmennyiség lágyításáról — mind a beruházási, mind pedig az üzemi költségeket tekintve — nem is lehet be­szélni. Hasonlítsuk össze a víz visszaforgatásának (hűtésének) és az egyenes áramlású vízfelhasz­nálásnak a költségeit kis víz beszerzési költségek esetén. Pl. a már említett péti ammóniagyár hűtővízigénye friss vízhűtés esetén 22 000 m 3/nap. Visszaforgatás esetén a vízpótlás kb. 2000 m 3/nap. Az üzem a fejlesztés során további 20 000 m 3/nap vízmennyiséget igényel. A víz biztosítása viszont a fentiek szerint nemcsak újabb vízbeszerzéssel, hanem a hűtővizek visszaforgatásával is meg­oldható. A 20 000 m 3 napi vízmennyiség beszer­zésének beruházási költsége kb. 3,5 millió Ft, az üzemeltetés évi költsége 325 000 Et. A hűtő­vizek visszaforgatásának beruházási költsége pe­dig 2,48 millió Ft, az üzemi költsége 515 000 Ft/év. Az első esetben a vizet nem lágyítják, bár a nagy vízkőlerakódás miatt ez szükséges volna. A második esetben azonban mészlágyítást figye­lembe vettünk. A költségeket összehasonlítva látjuk, hogy a víz visszaforgatása esetén a beruházási költség kb. 1,0 millió forinttal kisebb, az üzemi költség pedig kb. 190 000 Ft/évvel nagyobb a friss víz­hűtés eseténél, bár műszaki szempontból a

Next

/
Oldalképek
Tartalom