Hidrológiai Közlöny 1955 (35. évfolyam)

3-4. szám - Dr. Schulhof Ödön: A magyar balneológia tíz éve

Hidrológiai Közlöny. 35. évf. 1955. 3—4. sz. 87 A magyar balneológia tíz éve SCHULHOF ÖDÖN dr. Magyarországon mindig voltak a gyógyvizeknek, e természetadta gyógyszerek felhasználásának lelkes hívei. Ezek ma is tevékenyen részt vesznek abban a munkában, melynek célja a magyar föld e kincseinek helyes és célszerű kiaknázása. Ezt a munkát társadalmi téren a Magyar Hidrológiai Társaság fogja össze és így indokolt, hogy ezen a helyen tekintsük át röviden a magyar balneológia legutóbbi tíz évét. összefüggéseiből kiragadva, önmagában, semmi sem létezhet és semmi sem ismerhető meg. Ezért annak, aki a magyar gyógyvizek felhasználásának utolsó 10 évét akarja jellemezni, önkéntelenülj is érintenie kell hazánk politikai, gazdasági és kulturális fejlődésének számos állomását. A felületes szemlélő részére, a magyar gyógyvizek ügye az utolsó tíz évben nem. mutat nagy fejlődést és ezért sokan elégedetlenek az elért ereídményekkel. Tény, hogy a régi hírneves gyógyfürdők egy része mindmáig nem érte el a háború előtti üzem méreteit és terjedelmét és a gyógyfürdőkkel kapcsolatban a betegek elhelyezésére szolgáló épületek száma ma sem haladja túl a háború előttit. Azonban nem járna el helyesen az, aki csupán a számok egymással szembeállítása segítségével akarná lemérni, hogy mekkora utat tett meg 10 év alatt a magyar balneológia és igen nagy hibát követne el az, aki ennek az útnak értékelésénél a háború előtti helyzetből indulna ki, mert a háború végére mindabból, ami ezen a téren előzőleg megvolt, gyakorlatilag semmi sem maradt. Igaz, hogy a források adták a vizet és az épületek egy része fennállott, de ott is, ahol a bomba és a tűz megkímélte a tetőt és a falakat, hiányzott a berendezés, az ajtók és ablakok, sőt sok helyen a falakból a villanykapcsolók és drótok is. Ha a használhatóságot és üzemképességet nézzük, akkor joggal állapíthatjuk meg, hogy a magyar gyógyfürdők ügye tíz évvel ezelőtt a nullpontról indult el. A felszabadulás utáni első időszakot azonban nem csak a felszerelés pusztulása jellemezte, hanem ezt sok helyen a rendezetlenség, a bizonytalanság, a gazdátlanság is tetézte. A magánkézben lévő gyógyforrások tulajdonosainak egy része elpusztult a háborús események következtében, másik része külföldre távozott, a források tulajdonjogának kérdése még tisztázatlan volt. Még ott is, ahol a forrás, vagy fürdő tulajdonosa közület volt és így a tulajdonjog jövője körül kételyek nem merülhettek fel, az élet egyéb sürgető követelményei elterelték a vezetők figyelmét erről a területről. Ebben a vigasztalannak látszó képben egy reménysugár mutatkozott, mely a források és fürdők további sorsában végig nyomon követhető és ez az, hogy aki egyszer a gyógyvizekkel szorosabb kapcsolatba került, annak ez a kapcsolat szenvedélyévé, szerelmévé válik és semmilyen nehézségtől, áldozattól sem riad vissza, ha a források ügyének szolgálatáról van szó. A felszabadulás utáni első időszakban ezek az emberek voltak azok, akik nem törődve azzal, hogy lesz-e valaki, aki munkájukat megköszöni, nekiláttak a romok eltakarításának. Felejthetetlen az a lelkesedés, amellyel a Széchenyi-fürdőt régi dolgozói akadályt nem ismerve elsőként helyezték üzembe Budapest fürdői közül. Felsorolhatnám a többi budapesti és vidéki gyógyfürdőinket is, melyeket gyakran feletteseik minden segítsége nélkül, sőt néha utasításaik ellenére hozitak a lehetőségek szerint használható állapotba a dolgozók. Ebben a munkában a műszaki alkalmazottakkal versenyezve vettek részt az egészségügyiek és irodaiak. Már akkor ott állt melettük a hidrogeológusoknak, mérnököknek, orvosoknak egy csoportja, mely igyekezett szakkérdéseikben segítségükre lenni. Természetesen nem szabad azt hinni, hogy az így elindított fürdőüzemek berendezése, felszerelése, fehérnemű és tisztítóanyag készlete már megfelelt a korszerű követelményeknek, sőt aki emlékszik rá, tudja, hogy legtöbbnyire csak a legprimitívebb kényszermegoldásokat lehetett megvalósítani, de a lakosság szükségletei kielégítésének és az egészségügynek szempontjából éppen ebben az időszakban ezek a megoldások is lemérhetetlen jelentőségű szolgálatot tettek. Az újjáépítés éveiben a gyógyforrásüzemek hősies küzdelmet folytattak az egészségügyi színvonal emeléséért és ott, ahol nagyobb beruházásra nem volt szükség, ezt többé-kevésbé sikerült is elérniök. Azokon a helyeken, ahol a háborús rombolások aránylag kisebbek voltak, mint Hajdúszoboszlón, Hévizén, Debrecenben, Szolnokon stb., 1946—47-ben megközelítették a háború előtti kapacitást és színvonalat. Másutt, ahol az épületkárok súlyosabbak voltak, a fejlődés nehezebben indult meg. A bankok, nagybirtokok és nagyüzemek államosításával párhuzamosan a gyógyforrások és gyógyfürdők is fokozatosan köztulajdonba mentek át. Ez a folyamat 1949-ben fejeződött be és azóta a gyógyforrások és gyógyfürdők vagy közvetlenül az állam, vagy a helybeli hatóságok kezelésében vannak. A gyógyvizek és gyógyhelyek ügyeinek egységes intézésére a kormány 1948-ban életrehívta az Országos Fürdőügyi Igazgatóságot (OFI), mely szervezési és tervezési vonalon öszszefogta az ország összes gyógyhelyeit, üdülőhelyeit és gyógyvizeit, akár fürdésre, akár palackozásra használták fel utóbbiakat. Az OFIban előkészített tervek megvalósításának azonban gátat vetett az, hogy gazdasági és politikai okok a fejlesztés vonalát más irányba terelték,