Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

1-2. szám - Dr. Láng Sándor: Hidrológiai és morfológiai tanulmányok a Bükkben

Láng S.: A Bükk morfológiája Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 1—2. sz. 75 8. A Bükk északkeleti előtere Az előző területhez hasonló felépítésű, azzal a különbséggel, hogy a felszínen több az alsómiocén slir, vagy a széntelepes rétegsor, továbbá a fiatal eruptív tufa. A Bánvölgy környékén pedig a Bükk bázisán helyet foglaló karbon mészköves és palás rétegsor is a felszínre bukkan (a földtani irodalomból jól ismert „upponyi szigethegység" területén). A terület nem egészen egyszerű tönkfelszín, noha a fiatal harmadkori mészkőkavics- és kvarckavicstakarók roncsai 300—400 m absz. magasság körül a völgyek közötti magaslatokon mindenütt megtalálhatók, hanem fiatal tektonikus mozgásoktól elég erősen zavart, lépcsős felszín. Morfológiailag tehát változatosabb felszínű az Ózd—Pétervására közti hegységhez képest. Ugyanis ez a 350—400 m magasságig emelkedő, főként miocén üledékekből, fiatal eruptív tufákból és fiatal kavicstakaróból felépült dombvidék DNy-ÉK irányú tektonikus árkokkal igen jól felszabdalt felszín. Az egyes árkokban az aszimmetrikus keresztmetszet miatt a fiatal pleisztocén terraszok csak a baloldalon fejlődtek ki. Az árkos völgyek (Bán-, Tardona-, Nyögő- (Harica-), Bábonyi- és Szinvavölgy) közötti harmadkori halomvidék tönkdarabjainak ÉNy-i lejtője rövid, meredek és a lábánál nincsenek pleisztocén terraszok sem, míg a tönkök DK-i lejtője hosszú és lankás. Vagyis, a felsorolt völgyek közötti fiatalon összetört tönkrészletek is aszimmetrikus keresztmetszetűek, ha keresztszelvényüket a két oldalukon, a Sajóba futó patakvölgyekre merőlegesen rajzoljuk meg. A dombvidék tönkjeinek ez az elrendezése sokáig problematikus volt. Talán legjobban úgy magyarázható meg, hogy a Sajó említett mellékvölgyei mentén hasadt széjjel a halomvidék önálló egységekre és a mellékvölgyek jobbpartja felé eső tönkrészletek felemelkedtek, míg a balpartiak lesüllyedtek. Közelebbi bizonyító anyaggal talán a szénbányászat tudna csak szolgálni (6. ábra). •/ • •• • ••••

•• •••• .y'Tvjv^y

^r]?. Bán vgy „ 6. ábra. Az északbükki tönkfelületek feldarabolásának vázlata I. A* feldarabolás előtti felszín II. A feldarabolódott felszín 1. Pliocénkori (?) kavics 2. Szármatakori andezittufa 3. Idősebb miocénkori rétegsor •1. Jégkori vályog 5. Alluvium V vetődés A továbbiakban még egy másik, a hidrológiával is szorosan összefüggő kérdésről is meg kell itt emlékezni és pedig a Bükk déli előterének ismertetésekor már egyízben tárgyalt talajerózió kérdéséről. Csakhogy a talajerózióval a Bükk északi, északnyugati és nyugati előterében az eddigieken kívül még más szempontokat is figyelembe kell venni. Két dolgot kell ezzel kapcsolatban megemlíteni. Az egyik az, hogy az említett területek élénkebb felszínűek, nagyobb magasságra emelkednek ki, nagyobb foltokban bukkan rajtuk ki a feküben fekvő miocén, vagy oligocén kori, igen rossz talajt adó üledék. A bajt még az a körülmény is súlyosbítja, hogy a jégkorszakok idején az említett harmadkori fekii szoliflukcióra, azonkívül az. interglaciálisokban és a posztglaciálisokban súvadásra, csuszamlásra nagyon hajlamos volt és így sok helyen nem tűrt meg magán vastagabb kifej lődésű hullóporos eredetű üledéket (löszt, vagy glaciális vályogot). A súvadásra való hajlam sok helyen ma is megvan, különösen a nagyobbarányú építkezések földmunkáival megbolygatott helyeken. Mindezek alapján, ha a Bükk szegényes mezőgazdaságú Ny-, ÉNy- és É-i előterének jelenlegi talajképző és talajpusztító folyamatait vizsgáljuk, az a benyomásunk, hogy a jó talajok pusztulása erőteljesebb, mint a fejlődésük. így pl. a domború lejtökről, amelyek amúgyis folytonosan pusztulnak, lassan eltávolodik a talaj felső szintje és a talajképződés tovább halad lefelé az alapkőzetben. Ha ez az alapkőzet glaciális vályog, akkor számítani lehet ennek fokról fokra való lepusztu lásával, mert felső pár cm-es szintjeit évről évre lemoshatja a talajerózió. Így azután a glaciális vályoglepel, — amely viszonylag még jobb talajt szolgáltatott, — lassan-lassan összezsugorodik,, eltünedezik. Ennek következtében a harmadkori slires, vagy glaukonitos homokköves, stb. jóval keményebb és a vályogtól eltérő fizikai, kémiai tulajdonságokkal rendelkező fekű-kőzetben folytatódik a talajképződós folyamata. A talajképződésnek a vályogos kőzetből a harmadkori fekübe való átlépése azonban jelentősminőségi ugrással is jár és jóval nehezebb körülmények között folytatódhat a talaképződés. Ezért számolni kell azzal, hogy napjainkban egyre több és több vályog tűnik el a talajerózió miatt és tárgyalt területünk talajviszonyai az említett körülmények miatt csak rosszabbodhatnak. (7, 8. ábra). 7. ábra. A talajerózió (leöblítés) menete 1. Alsómiocénkori solir, vagy felsőoligocén kori giaukoszitoshomokkő • 2. Jégkori vályog 3. A jövőben kialakuló lepusztult felszín a, b A vályogtakaró lemosódó sávja c Űledékfelhalmozódás leöblítés útján a lejtő alján Ezt a rosszabbodást azután még jobban gyorsíthatja az élénk felszínű területrészeken szerteharapódzó árkokban, vízmosásokban időn -