Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

5-6. szám - Dr. Beretzk Péter: Halpusztító madaraink

Kivonatok Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 3—4. sz. 235 számottevőbb. Széltében közönséges madár, mely halastavaink erélyes üldözöttje, miután halastavaknál csaknem kizárólag hallal él. Irtása a faj fennmaradására nem jelent veszedelmet. A valamivel kisebb vörösnyakú vöcsök (Podiceps griseigina) ritka faj. Felismerhető vörös nyakáról, csőretöve sárga színéről. Leginkább csak átvonultában láthatni belőle néhányat. Hazánk déli részének egyes kisebb vizeinél elvétve fészkel. Főtápláléka vízi bogár, vízi növény, csiga, és utolsó sorban az apró hal. Kártételét bőven jóváteszi a halászatra káros csíkbogár és csiborok pusztításával. Halastavakban tehát megtűrhető. — Épp így közömbös a jóval kisebb kb. vízityúk nagyságú igen ritka fülesvöcsök (Podiceps aureus), mely ritkán, novemberben és kora tavaszon egyesével, néhányadmagával mutatkozik. A hasonló nagyságú és nálunk igen közönséges és nagyobb számban költő feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis) szintén vegyes táplálkozású. Halastavakban, különösen, ha tömegesen jelentkezik, kárt tehet, s így ritkítása indokolt. — Az alig ökölnyi kis-, vagy törpevöcsök (Podiceps ruficollis) a halgazdaságra jelentéktelennek mondható. Gyomrában általában vízirovar, növényi rész és béka lelhető, hal ritkábban. Kíméletet érdemel, különben is kevés számban láthatjuk. A vöcsökhöz hasonló termetűek a magas északról októberben—novemberben érkező, enyhe teleken egyes példányokban át telelő búvárok. Csaknem tisztán halevő madarak. 3 fajuk közül a közel lúdnagyságú jeges búvár (Colymbus glacialis) igen ritkán fordul meg hazánkban. Közönséges faj a tőkés réce nagyságú sarki búvár (Colymbus arcticus), melyet egyesévei-kettesével figyelhetünk meg ősz végén, téli hónapokban. Az északi búvár (Colymbus teptentrionalis) valamivel kisebb, pettyes hátú madár. Egyesével tünedezik fel téli vizeink mellett. Halastavakban, különösen ivadék-tavakban a búvárok nem tűrhetők és irthatok. Ritkaságuk miatt célszerű azonban a lőtt madarakat tudományos intézetekhez eljuttatni. A víz alatt űzve halászó madaraknak egyik, ősszel és télen jelentkező csoportja a búvár récéknek nálunk ismert 3 faja. A búvárrécék jellemző ismertető jele a keskeny, oldalról öszszenyomott fogazott csőr. A sarki tájak vidékéről meglehetősen későn érkeznek hozzánk és be nem fagyó halas vizeink mellett táplálékuk csaknem kizárólag halból áll. A legnagyobb testű a majdnem lúdnagyságú nagy búvárréce (Mergus merganser). Közismert téli madár, leginkább 3—4, ritkábban 6—8 madárból álló csapatban jelentkezik. Óvatos, az ember elől meszsziről szárnyra kap. Nem annyira halastavakon, mint inkább a folyóvizeknek be nem fagyott jégmentes foltjain tartózkodik. A közép búvárréce (Mergus serrator) alig kisebb a tőkésrécénél. Leginkább egyesével és nem minden évben október—november hónapban jelentkezik. A cigányréce nagyságú kis búvárréce (Mergus albellus) már népesebb csapatokban érkezik és be nem fagyó vizeink mellett áthúzza a telet. A búvárrécék, mint halpusztító madarak halas vizeink mellől távoltartandók. Mint érdekességet említem meg, hogy a Dunán nemrégen lőtt nagy búvárrécének a nyelőcsövében és részben a gyomrában 36 cm nagyságú kecsegét találtak. A búvárrécék a búvárokhoz hasonlóan téli madarak, ezért és kis számuk miatt, kártételük nem lehet jelentős. Telelőktől minden esetre távol tartandók. A víz alatt halat űző madarak közé tartozik a lúdnagyságú kárókatona (Phalacrocorax carbo), mely hazánkban a Dunának egyes magas fákkal övezett árterein és a Kis. balatonon kisebb kolóniákban fészkel. Halastavaink tájáról elriasztandók, esetleg lövéssel is, bár számuk évről évre fogy. A kis kárókatona (Ph. pygmeus) igen ritka madár, s így nincs számottevő jelentősége. A vadrécék általában nem jelentenek veszedelmet a halállományra. A legtöbb réce sem halat, sem ikrát nem eszik. Azon néhány fajnál, hol apró halat vagy halpetét találunk a madár begyében, gyomrában, ezek csak elenyésző részét teszik az egyéb táplálékuknak. Azok, melyeknek vegyes táplálékában a hal is szerepel, a következők: kanalas réce (Spatula clypeata), vörösfejű, vagy barátréce (Nyroca ferina), cigányréce (Ny- ' roca nyroca). Leginkább számbajöhető halpusztító a fekete-fehér színezetű téli vendégünk, a kerceréce (Bucephala clangula). Minden rémhírrel szemben megállapítható, hogy a lud-ik a halállományra semminemű veszedelmet nem jelentenek. Ne féltsük tehát halainkat a vadlibáknak akár tízezres tömegeitől sem. Teméntelen trágyájukkal (télen a jégen éjszakázó ludaknál láthatjuk a guanó jelentős mennyiségét) a halgazdaságoknak egyenesen hasznot jelentenek. A vízre vágva halászó madarak közé tartoznak a csérek, a halászsas, a jégmadár; a réti sas a víz felszínéről karmaival szedi fel a halat. A csérek kártevésénél csak néhány faj jöhet szóba. Kártételben vezet a halász- vagy küszvágócsér (Sterna hirundo), mely igen közönséges madár nagyobb folyóink és halastavaink mellett. Ahol megfelelő szigetes részek vannak, vagy a víz felületén torlódott lekaszált növénypaplanok a fészkelését elősegítik, telepesen, néha százas tömegekben költ. Gerle nagyságú karcsú madár, melyet erősen villás farkáról, vörös csőréről és igen kellemetlen hangzású érdes „kriééé" hangjáról könnyen felismerhetünk. Halas vizek mellett úgyszólván kizárólag hallal él; a nevelés első napjaiban rovarral táplál. A halászcsér számában lényeges apadás észlelhető, mely miatt az utóbbi években irtása tilalmazott. Elsősorban vizeink e díszes, kecses madaránál a fészkelést akadályozhatjuk meg. Érzékeny kárt fiai nevelésénél, fokozott táplálékszükséglete idején okoz. Későn érkező és korán távozó faj. Igen ritka és hazánkban csak egy-két helyen kimutatott néhány párban megtelepedett fészkelő madarunk, a fecskénél alig nagyobb kis vagy törpecsér (Sterna albifrons). Felismerhető fehér homlokáról és sárga csőréről.