Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

9-10. szám - Schréter Zoltán: A Bükk hegység régi tömegének földtani és vízföldtani viszonyai

H1DR0GE0LÓGIA A dolgozatban a szerző hazánk egyik legváltozatosabb földtani egységének, a Bükk-nek részletes földtani leírását adja. Mivel a terület vízföldrajzi adottságai a borsodi iparvidék vízellátása szempontjából döntő fontosságúak, ezért igen értékesek a területen fakadó források felsorolt adatai. A Bükk hegység régi tömegének földtani és vízföldtani viszonyai SCURÉTER ZOLTÁN (Folytatás a 294. oldalból.) A földtani felépítés és a vízi viszonyok kapcsolata A Bükk hegység hazánk egyik legmagasabb és egyik legjelentősebb kiterjedésű hegyvidéke. Elszigetelten emelkedik ki a környező, jóval alacsonyabb dombvidékből. A klimatológiai viszonyok következtében nagyobb csapadékmennyiség hullik rá, mint a környezetében lévő alacsonyabb dombvidékre. A Bükk hegység területén az eddigi megfigyelések szerint általában 600 mm-nél nagyobb, sőt a magasabb részeiben 700 mm-nél is nagyobb csapadékmenynyiség hullik le évente, míg a környező dombvidéken csak 500 mm körül van az évi csapadékmennyiség, ami igazolja a hegyek észrevehetőleg nagyobb csapadékkiváltó hatását. Az 1901—1930. közé eső három évtizedes meteorológiai megfigyelések alapján a Bükk hegység szélső, alacsonyabb részein átlag 577 (tehát közel 600 mm) csapadék hullik le. (Felsőtárkány 583, Eger 571, Bélapátfalva 588, Mocsolyás 566 mm.) A Bükk belsejében s főleg a magas fennsíkon nagyobb az évi csapadékmennyiség; eléri, sőt meghaladja az évi 700 mm-t (Lillafüred 702, Bánkút 934 mm). A lehulló csapadék egy része elpárolog, egy része a felületi mélyedésekbe lefolyik, végül egy része a vizet befogadó kőzetekben elszivárog. Ezt a hármas viszonyt nehéz megállapítani, főképpen ha a növényzet szerepét is számításba vesszük. Minden hegy- és dombvidékünkön, valamint alföldi területeinken a vízi viszonyok a földtani felépítés függvényei, annak az egyszerű elvnek az alapján, hogy vannak vizet át nem eresztő, vízzáró kőzetek és vizet áteresztő, vizet magukbafogadó kőzetek, továbbá azt szem előtt tartva, hogy ezek ,a kétféle kőzetek hogyan telepszenek egymáshoz és a vízszinteshez képest és milyen hegyszerkezete elemek befolyásolják ezek elterjedését. A Bükk hegységet felerészben vízhatlan, felerészben vizet átbocsátó kőzetek építik fel. A vízhatlan, vagy vizet át nem eresztő kőzetek: a felső karbon és a középső triász agyagpalák, továbbá a porfiritoidok és diabáztufák. Ezek se teljesen vízhatlanok, mert a hasadozottságuk és rétegezettségük révén csekély mennyiségű víz beléjük szivárog, egyébként a többi víz — eltekintve az elpárolgó vízmennyiségtől — a felületükön lefolyik. Tehát ezeken a területeken fakadó források általában csekély vízűek és így felhasználásuk nem jelentős. Az agyagpala és porfiritoid területeken a rendes eróziós térszín és vízhálózat alakult ki. Az agyagpalák közé települő homokkövek általában csekély vastagságúak és az agyagpalák vízviszonyairól rajzolt képet nem módosítják. A diabázok némileg eltérőleg viselkednek. A diabázok magukban véve tömörek, vízhatlanok, viszont hasadékok és repedések hatják át őket, amelyekben a kőzetre hulló csapadékvizek lassan és kismértékben a mélység felé szivárognak, viszont jelentősebb mennyiségben nincs alkalmuk felgyűlniük. Ennek a szivárgó víznek csak a kőbányászatnál van némi jelentősége, mert ennek a révén jut a kőzet az ú. n. ,,bányanedvesség"-hez, amely a kő fejtését és feldolgozását elősegíti. Források nem fakadnak belőle, gyakorlatilag tehát vízhatlanoknak tekinthetjük. Vizet raktározó kőzetek a mészkövek és a dolomitok, továbbá a kovapalák. A mészkövek nagy felszíni elterjedésük miatt a legjelentősebbek. Mindhárom kőzet tulajdonképpen tömör, vízhatlan, amelyek a hegyképződés alkalmával létrejött repedések, hasadékok révén vizet áteresztőkké váltak. A mészkő hasadékai a beléjük szivárgó csapadékvíz oldó hatása következtében szélesedtek, sőt a hosszú földtani időkön keresztül a hegy belsejében kisebb-nagyobb járatok, üregek és barlangok alakultak ki, amelyekben * utóbb a leszivárgó víz felhalmozódhatott. Az egyébként tömör és úgyszólván oldhatatlan kovapalák rendkívüli hasadozottságuk révén váltak vízáteresztőkké. Ezek a legtöbb esetben a mészkövek közé telepszenek s ezért a bennük szivárgó víz többnyire a mészkövek karsztvizével közlekedhetik. Mindezek a kőzetek a rájuk hulló csapadékvíz nagyobb részét elnyelik, kisebb része elpárolog, vagy lefolyik a felszínen. Az elnyelt víztömeg lefelé szivárog a nagyvastagságú mészkőtestekben, valamint a dolomit és kovapala tömegekben mindaddig, amíg vízhatlan képződményekhez nem ér.