Hidrológiai Közlöny 1952 (32. évfolyam)

5-6. szám - Venkorits István: Barlangok fejlődésének dialektikája

200 Venkovits I-: Barlangok fejlődésének dialektikája bonátot old fel. Ez a folytonos oldó hatás jelentős formaképző tényező. További útjában az egyre kevesebbé viáJIó széndioxid annyira lecsökken, hogy csak a már feloldott kalciumhidrokarbonát oldatbantartásához szükséges széndioxid, az úgynevezett turtozékos szénsav marad az oldatban. Ez a mész-szénsav egyensúlyi állapot, amelyben a tartozékos szénsavnak viselkedése döntő fontosságú a kalciumkartboriát kiválásánál, vagy oldatbajutásánál. Amíg ez a szénsavtartalmú csapadékvíz eléri a karsztvízszintet, rendszerint elveszti a levegőből felvett széndioxidtartalmát. Tehát a telikarszt vize, melynek szintje egybeesik vagy nagyjában 'követi a terület külszíni vízfolyásának adott helyen lévő térszíni magasságát, mész-szénsav egyensúlyi állapotban tárolódik. A mészagresszív széndioxid oldótevékenységén kívül van a víznek más oldótulajdonsága is, mely a mész-szénsav egyensúlyi állapoton túl is hat és az oldást az oldat kálciumkarbonátra való telítettségéig képes folytatni. Hallásában jóval alatta marad a széndioxidom oldásnak, mely gyorsabb és intenzívebb. A szénsavas oldásból származó mészkiválást a mész-szénsav egyensúly megbomlása idézi elő. A víz különböző nyomáson és különböző hőmérsékleten más mennyiségű széndioxidot tud elnyelni s ez a két tényező egymás elllen dolgozik. A hőmérséklet emelkedésével csökken, növekvő nyomással nő a víz széndioxid felvevőképessége. Minden hőfok és minden nyomás más-más mészszénsav egyensúlyt létesít, fönnáll az a lehetőség tehát, hogy a Föld szilárd kérgében cirkuláló víz többször kerül mész szénsav egyensúly, mésza gr essz ív és mészkiválási állapotba. A mai mészkővidékek karsztvízszint feletti formaelemeiben olyan alakokat is találhatunk, melveknek keletkezése ma is megfigyelhető s a lefelé haladó csapadékvizek erodáló és korrodáló hatásával közvetlen összefüggésbe hozható. Ez a jelenség a Budai-hegységben mindenütt általános. Egyes területeken azonban sűrűn találunk a csapadékvizek eróziós, korróziós munkájával összefüggésbe semmiféleképoen sem hozható formaelemeket, legömbölyödött formákat, üstszerű kupolás boltozatokat, szivacsszerűen összelyukgatott üreghálózatokat. Ezeknek a ma megfigyelhető, karsztjelenségek között nem található formaelemeknek keletkezését vagy megszűnt, nem működő erőkre kell visszavezetni, vagv a mpgfigvelési körzetünkön kívüleső keletkezésükre kell gondolnunk. Ilyenek a mészkőré'egek karsztvízszint alatti részei, amelyeket egyes szerzők „holtkarszt" elnevezéssel jelölnek. Szerintük a karsztvízszint alatt felhalmozódolt viVöm°gek m^r mész-«7énsav egyensúlyban varnak, ezért sem üregképző, sem üregkitöJ+ő hatásuk nincs. Ez az -elnevezés a karszt helytelen elképzeléséhez vezethet. Papp Szilárd nagyszámú elemzése alapján már ki van jelölve Magyarországon a mészoldásra aktív természetes vizek elhelyezkedése. A szénsavfelvélelről elmondottakból következik, hogy a nagy széndioxid tartalmú vizek a törésvonalak közelében helyezkednek el. Szé.nsavtartalmuk, feltételezhetően a mélységből származik, magmatizmussal kapcsolatos. Az Alföld közepén észlelhető csekélyebb mészoldási képességet a szerves anyagok bomlásából kell származtatnunk, miért is az itteni vizek széndioxidon kívül metánt és kénhidrogént is tartalmaznak. így a mélységi szénsavtermelő folyamatok során a mész-szénsav egyensúlyú vizek ismét mészagresszívvá válhatnak. Az oldóképes vizek hatására a vízzel teljesen elborított mészkőfelszinek a falrészletekre egyenletesen kiterjedő, de a kőzet inhomogén szöveti összetételéből származó egyenetlen oldódással reagálnak. Egyszóval a mészkő szöveti különbsége az oldószerrel való teljes elboríttatáskor korróziós formákban élénken előtűnik. A fent említett legömbölyödött formák, iistszerü boltozatok eredete ezekre a hatásokra vezethetők vissza. Barlangfajták és osztályozásuk. Hogy a mindenkor vizsgált üregeket egymástól megkülönböztethessük, szükséges, bár nem előnyös, hogy bizonyos kategóriákba soroljuk őket. Osztályozásunknál nem vesszük figyelembe azokat az apró, de barlangi ásatásak szempontjából igen fontos üregeket, melyeket az ősrégészek számtalan elnevezéssel jelölnek, mert ezek az üregek vagy egy kialakuló barlanghálózaít embrionális járatai, vagy elöregedett, pusztuló barlangrendszer függve maradt részei. A morfológusok leírásából már ismert barlangtípusofo köjül megemlítjük a bujtató, forrás- és átmenőbarlangokat. Alkalmas mészkőfelszíneken is kialakulhatnak kedvező körülmények Ikőzött nagyobb esőzések, záporok hatására felszíni vízfolyások, ezek azonban hosszabb-rövidebb út után alkalmas repedéseken a mélybe jutnak. Útjukat nagyobbrészt mechanikailag, alárendeltebben kémiai oldással bővítik. A víz mélybejutása rétegrések és kőzetrenedések mentén történik. A víz járatnak azt a szakaszát nevezzük bujtató barlangnak, hol a vízfolyás mellett még az ember behatolásának is meg van a lehetősége, pl. a csobánkai Macskalyuk, az örvénykői Visszafolyó stb. Ha a felszíni vízfolyások hiányoznak s a mészkőterüietre esett csapadékvíz láthatatlan, fedett vagy emberi behatolásra alkalmatlan szűk repedéshálózaton keresztül jut a mélybe, a törés és dőlésviszonyok következtében a szerteágazó vízjáratok erőteljesebb vízérré egyesülhetnek s vagy így érik el az erózióbázis vízszintjét, vagy a térszín alakulása folytán még az állandó vízszint elérése előtt napvilágra jutnak. Ez utóbbi esetben, ha a vízkilépési járható üreg kíséri, forrásbarlangról beszélünk. Az előbbi eset az állandó jellegű forrásokat táplálja. Ilyen pl. a Bükkb°n a Szalajkai forrás, az Abaligeti barlang, stb. Átmenő barlang akkor keletkezik, ha a bu.jta'óbarlang a forrásbarlanggal összeér s a rajta átmenő patakvíz helyenként felduzzadva, helyenként vizet vesztve jól felismerhető mederrel folyik végig a barlangon. Minden általánosítás magában hordja a hibáit. Fokozatosan áll ez a barlangokra, hol minden egyes barlang egy önálló, „egyéniség". Kii-