Hidrológiai Közlöny 1950 (30. évfolyam)

9-10. szám - Értekezések - Kiss Tibor dr.: Népgyógyfürdők építése vidéki gyógyforrásaink kihasználására

van, meg kell állapítanunk, hogy hazai, egyedülálló gyógyvízkincsünkre alapított népi gyógyfürdőkultúra megteremtésével mindmáig adósok maradtunk. Ennek a nyilvánvaló hiányosságnak mielőbbi pótlása annál is indokoltabb, mert az ország dolgozói joggal kívánhatják meg, hogy éppen azokat a gyógyeszközöket fordítsák egészségük javítására, életszínvonaluk emelésére, melyek feltárása — mivel már rendelkezésre állanak — számbavehető áldozatot nem követel, s hozzáférhetővé, használhatóvá tételük is viszonylag a legszerényebb befektetést igényli. Célkitűzés. A cél tehát : olyan egyszerű, népi igényeknek megfelelő és emellett korszerű népgyógyfürdőtípusoknak megtervezése és építéstudományi kimunkálása, melyek jól illeszkednek a helyi (hidrológiai, szociográfiai és geológiai) adottságokhoz és amilyeneket a kormányzat lehető szerény támogatásával a gyógyvízzel rendelkező községek maguk is létesíthetnek és fenntarthatnak. A Budapesti Műszaki Egyetem 2. Épülettervezési Tanszékének munkaközössége a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából vállalta a típusfürdők megtervezésének előkészítését. Tisztában volt a munkaközösség azzal, hogy a népi típusgyógyfürdőterveknek oly egyszerűeknek kell lenniök, s minden részletükben annyira megoldottaknak, hogy megvalósításuk és fenntartásuk igen szerény körülmények feltételezése mellett se okozzon megoldhatatlan problémát. Külső megjelenésükben is egyszerű, sokszor talán igénytelen formájúak e falusi fürdőépületek. Ez az igénytelenség itt a takarékosság mellett tudatos stílustörekvés, mivel a szocialista országépítés monumentálitását nem néhány nagyszabású épület tömeghatásával, hanem a tájba illeszkedő hasznos kis fürdőegységek számszerű tömegével kell kifejezni. I. A NÉPGYÓGYFÜEDŐK LÉTESÍTÉSÉNEK ÁLTALÁNOS ALAPELVEI Népünk gyógyfürdőhasználatát előmozdító terveink ismertetése előtt szükségesnek látszik magának a »népfürdő« fogalmának tisztázása. A régi szóhasználat »népfürdő« alatt a nagyvárosok népének tisztálkodását szolgáló, egyszerű, főképpen zuhanyhasználatra berendezett fürdőket értette. Ezek a mult század utolsó évtizedeiben szaporodtak el Németország és Anglia egyes ipari nagyvárosaiban. A példát sok helyen követték, s az első világháborút közvetlenül megelőző években hasonló »népfürdők« létesítésének sora Budapesten is megindult. Sok tekintetben hasonló rendeltetésűek voltak a nyári folyami uszodák is. Ezek a nagyvároshoz kötött dolgozók nyári felfrissülését voltak hivatva filléres áron, vagy éppen díjtalanul biztosítani. Mind a »népfürdők«, mind a folyami fürdők létesítésének a tisztálkodás, felfrissülés gondolata állott középpontjában ; közülük hosszú időn át — legalább is magyar vonatkozásban — csak a folyami uszodák tudtak igazi népszerűségre "szert tenni. (Az eredetileg túlnyomólag zuhanyfülkékkel felszerelt népfürdők iránt érzett kezdeti ellenszenvet arra a temperamentum-különbségre kell visszavezetnünk, ami hazánk dolgozóinak és azon külföldi országok munkásainak vérmérséklete közt fennáll, amely országokban ezek a zuhanyfürdők kialakultak, majd meghonosodtak. A magyar ember tisztálkodási fürdőjét is bő vízben, nyugalmas, kényelmes testhelyzetben, sietség nélkül szereti elvégezni, erre pedig a kádfürdő a zuhanyfürdőnél jóval alkalmasabb.) Ez volt az oka annak, hogy az első — a Dandár-utcai — népfürdő után, az annak tapasztalatai nyomán létesített Palotai-úti, Tomcsányi-úti és Hamzsabégi-úti népfürdőknél már a kádfürdők kerültek túlsúlyba, sőt volt köztük olyan is, mely kizárólag kádfürdőre volt berendezve (Palotai-úti). (Az egyes gyógyfürdőkben létesített úgynevezett »népfürdőosztályok« nem jellemzőek a népfürdők eredeti típusára.) Fentiektől eltekintve, eddig csak külföldön történtek kísérletek olyan népfürdők létesítésére, melyek a vidék népének olcsó és nem túl igényes fürdő-használatát voltak hivatva megoldani. Ezeknek a törekvéseknek általában csak ott volt maradandó sikerük, ahol a rendszeres és gyakori fürdőhasználat hajdan majdnem népszokásszerű intenzitással élt, mint az orosz-finn vidékeken, a norvégeknél stb. A csaknem kizárólag tisztálkodási célokat szolgáló régebbi népfürdőknél az elsődleges szempont a gazdaságosság elve volt : a legkisebb befektetés problémája, hogy így a fürdők minél olcsóbban, vagy ingyen legyenek a munkásság rendelkezésére bocsáthatók. Ezért a fürdőket általában munkásnegyedekben, vagy azok szomszédságában létesítették, hogy mindenekelőtt közel legyenek »fogyasztóikhoz«, másrészt ne kelljen magas telekárakat fizetni. E fürdők azonban az óvatos kalkuláció ellenére sem voltak képesek önmagukat eltartani, mivel a víz melegítésére használt tüzelő magas költségei még a kedvezően alakuló bevételeket is felemésztették. Ugy érezzük, hogy ma már a »népfü.rdő«-gondolat avult, korszerűtlen megfogalmazását teljes egészében át kell értékelnünk, a balneotherápia és hidrológia legújabb felismerései alapján. Azt a törekvést, mely a vizet csak mint a tisztálkodás eszközét fordította az egészség hasznára, jelentős és lendületes lépéssel kell előbbre vinnünk azáltal, hogy most már természetes hévizeink gyógyító erejét állítjuk népgyógyfürdők keretében dolgozóink egészségének szolgálatába. (Dagály utca!) Népi gyógyfürdők. Ezért meg kell alkotnunk a népi gyógyfürdők fogalmát és típusát, illetve típusait és meg kell azokat valósítanunk mindenütt, ahol ezt a dolgozóktól lakott település népes volta és a rendelkezésre álló hévíz mennyisége és minősége optimális fokon teszi lehetővé. Míg a régi értelemben vett városi »népfürdő« az építészeti és gépészeti feladatoknak csak szerény variációira szorítkozott, addig a melegforrásokra alapított népgyógyfürdő ezeken kívül a bonyolult 326