Hidrológiai Közlöny 1950 (30. évfolyam)
9-10. szám - Értekezések - Lukács Károly dr.: A halászat és a halismeret fejlődése a Szovjetunióban
sai az ichtiológiai szakirodalomnak : Pallast, ifj. Gmelint és Güldenstadtet. Pallas (1741—1811) a XVIII. sz. egyik legkiválóbb polihisztora volt. Berlinben született, ott és Leydenben tanult és 27 éves korában hívták meg a pétervári Akadémia tagjául. Hat éven át beutazta Szibériát, kutatta a nagy folyók és a Bajkál élővilágát, a Kaukázust, a sztyepp^vidéket és három hatalmas kötetben 1771 és 1776 közt dolgozta fel vizsgálódásai eredményét. 5 1810-ben megjelent 3 kötetes Zoographia rosso-asiatiea-ja leírja Oroszország akkor ismert összes gerinceseit és számos addig ismeretlent is. Saját, Linné-ét kiegészítő rendszertanát adja a gerincesekről. Több halnak a sok idegen mellett magyar nevét is felsorolja (süllő, kecsege, sőreg stb.). Pontos leírást ad az Acipenseridák és Salmonidákon kívül a Percidákról és több Cyprinidáról is, köztük a gardáról (»csehonj«), melyet Cyprinus cultratus-nak nevez. A volgai süllőről, a »bersik«-ről, mely Hermán Ottó halrajzában Pallas nevét viseli, ezt írja : »A Perca és Lucioperca közt középhelyet foglal el, úgy hogy a kettő hibridjének vélnéd« (adeo exacte média, ut hybridam fere diceres). Eleven leírását adja a halászati eljárásoknak és szerszámoknak is, különösen a viza-fogó cégének. Tíz évet töltött a Krim-vidék tanulmányával is. Darwin nagyrabecsülte, mint az evolucionisták előfutárát. Ö mutatott reá először — Darwin szerint — az állatok változékonyságára, az életviszonyoktól függő jellegváltozásokra, a kiválasztás szerepére a fajtaképződésben. A legújabb Berg-féle nomenklatúrában 6 Pallas nevét örökítették meg a sőreg (szevrjuga), egy szaibling-faj, két Abramis-faj, ezenkívül több szibériai és tengeri hal tudományos nevében. Hermán Ottónál 7 a tarka géb és a kősüllő is Pallas nevét viseli, Berg azonban ez utóbbi, nálunk közismert halnévhez Gmelin nevét kapcsolja. Pallas adta ki a nála 3 évvel ifjabb S. G. Gmelin nagybecsű útirajzát és vizsgálódási eredményeit az Akadémia megbízásából 1772-ben tett, természeti kincseket feltáró utazásairól a Volga középfolyásától a perzsa határig. 8 Bevezetőben ismerteti a tragikusan, nem egész 30 éves korában tatár fogságban elhúnyt, lelkes és bátor tudós életét. Értékes feljegyzései, útinaplói szerencsésen fennmaradtak. Elevenen írja le Gmelin az 1769. nov. 3-i vizafogást a Volga-torok ivanscsugi ucsugjában : 500 viza, 1 sőreg és egy tok volt a zsákmány, melyben 10—15 mázsás vizákat is látott. Neve fennmaradt Hermán Ottó Heckel után közölt Acipenser Gmelini tokfajta nevében (H. O. maga megjegyzi, hogy alkalmasint nem külön faj) ; az új szovjet ichtiológiában a »pálija« (szemling-faj), a volgai süllő és egy vándor maréna-fajta tartja fenn neve emlékét. Nem sokkal hosszabb, mindössze 36 évet élt a szintén 1768-ban Pétervárra hívott orvos-természettudós : J. A. Güldenstadt, aki szintén az Akadémiát ól felszerelt expedic'óval 7 éven át utazta be Középoroszországot, Kaukázust, a sztyepprégiót. 9 Ahogy a nagy szovjet enciklopédia megállapítja, ő tárta fel először a csernozjom (feketeföld) keletkezése, összetétele kérdését. Nevét Hermán halrajzában az Acipenser Güldenstadti Brandt (vágótok, »russkij oszjotr«) és az A. schipa Güld. (fajtok, . * »sip«) őrizte meg. E két tokfaj Hermán Ottó idejében a Dunában Pozsonyig feljárt s a Tiszában, Körösben is előfordult. A mai szovjet ichtiológiában egy durbincsfaj, a »noszárj« (Acerina acerina Güld.), valamint az előbb említett »orosz tok« örökítette meg. A XVIII. sz. nyolcvanas éveiben, amikor minálunk még mindig a latinul író német Mitterpacher és Grossinger, sőt még 40 évvel utóbb is Reisinger képviselték a zoológiát, orosz földön már kitűnt két ott honos ichtiológus, a Pallas-szal együtt Szibériát kutatott Lepjohin és a Ladoga-Onega-tavak halait vizsgáló Ozereckovszkij (1785). De a nagyszabású akadémiai expedíciók után hosszabb, egy emberöltőn át tartott megszakítás állt be — a francia forradalmat követő háborúk nyomán — mind a halászati ipar, mind a halismeret fejlődésében. Az utak félévi járhatatlansága, a viziközlekedés elmaradottsága a bő és könnyű halzsákmánynak csupán helyi értékesítését tette lehetővé, azt is csak fagyos időben. A 30-as évektől kezdve azonban a kapitalizmus, ipar, kereskedelem és közlekedés fejlődésével együttjáró fokozott élelmiszerkereslet felélesztette a halászatot és vele a hallal foglalkozó tudományos munkát is. J. Eichwald (1795—876) alapos utánjárással 1841-ben megírja »Fauna caspio-caucasicá«-ját, még előbb adja ki A. D. Nordmann a Fekete-tengeri folyótorkolatok, Azovi-tenger, Krimia vizein Brandt-tal egyidejűleg (1833—36) a halak, főleg tokfélék élettanára vonatkozó vizsgálati eredményeit. Ebben az időben kezd ichtiológiával foglalkozni az orosz és európai természettudomány egyik vezéralakja, az észt Dorpatból származott K. E. von Baer (1792—1876) orvos, embriológus, 1826-ban Kőnisgbergben az anatómia professzora. A kövekező évben a pétervári Akadémia tagja. Ennek megbízásából rendkívül termékeny működést fejtett ki Oroszország természeti kincseinek nemcsak feltárására, hanem megmentésére is. Ő volt az első tudós, aki hazája halkincsének megóvására tervszerű kutatásokat végzett és kormányát szakszerű tanácsokkal látta el, mint közel félszázaddal később minálunk Hermán Ottó. 1837-től fogva 1862-ig, 70 éves koráig beutazta Novaja Zemljától a Dunadeltáig az egész roppant birodalmat, mindenütt tanulmányozva a halászati módszereket, a halak élettanát, de a halászok nyelvét és szokásait is. Az Orosz Néprajzi Társaság és múzeum kezdeményezője. Ő volt a Kászpi-tengeri heringhalászat úttörője, mert addig ezt a tömeghalat csak a zsírolvasztó üstbe dobták. Komoly történelmi és jogtörténeti búvárkodások alapján 1853-ban az Akadémia Bulletinjében kiadta az oroszországi halászat történetének egy előzetes, összevont adatgyűjteményét. 1 0 Ebben okmányokkal bizonyítja, hogy a középkortól fogva az orosz halászokat ügyességük, edzettségük és fogós szerszámaik miatt német és svéd vizeken is foglalkoztatták ; de csak addig, amíg szűkszemű há.ó.kkal túlságosan ki nem zsarolták a halasvizeket. E művében Baer már lefekteti a nemeshalak törvényes védelmére vonatkozó álláspontját. Ennek veleje, hogy »gondoskodni kell arról, hogy elegendő számú ivarérett halegyed juthasson el a természetes ivóhelyeire és ott nyugodtan leívhassék. Semmiképp 376-
