Hidrológiai Közlöny 1939 (19. évfolyam)

Hatolykai Pap István: Megemlékezés az 1879. évi szegedi árvízről

18 Hatolykai Pap István kezd. A vészjel korainak bizonyul; mégis e két városrész lakossága ennek köszönheti megmenekülését. Az alföldi vasútnál eközben a vészjelröl mit sem tudnak. Az iszonyú ostrom a készletben tartott védanyagot ijesztő mérvben fogyasztja, mindent elnyelnek a habok. Tíz óra körül a hullámok már a két öles cölöpöket is szalmaszálként dobálják a gátakra s 11 órakor már orkánná fajul a vihar, mely a legbátrabb szíveket is megremegteti. Csak Pultz báró hősi példája bírja a küzdőket kötelességük teljesítésére. Az utolsó percig nem is hagyja el a védővonalat senki, sem fogadott munkás, annál kevésbbé katona. Pedig már hiábavalónak látszik minden küzdelem. A nyúlgát mindenütt olyan már, mint a nyűtt posztó, melyet foltozni már nem lehet. Ha egyik helyen földdel töltött zsákot tömtek a támadt résbe, mellette menten két újabb nyílás keletkezett. Iszonyú zaj, kiáltozás mindenfelé. Ha valamelyik szakaszon kialudtak a fáklyák, mire azokat ismét meggyújtották, a másikon támadt koromsötétség. Az orkán oly elemi erővel tombolt, hogy a fáklyákat tartóik kezéből is kicsavarta. Éjfélre az egyes vonalszakaszok elsötétedései mind sűrűbbek és gyakoribbak lettek. A testileg, lelkileg kimerült védők azonban nem tágítanak, újabb védanyagot kérnek. Pultz báró még ekkor is járja a töltéseket, lelkesít, buzdít. A sors könyvében azonban Szeged pusztulása már be volt jegyezve. Éjfél után, mintegy fél kettőkor a 97—98. számú őrházak között, a végváltótól 150 méter távolságban, a nyúlgát egyszerre mintegy 25 méter hosszban beszakad és a víz iszonyú robajjal és zuhogással ömlik át a keletkezett résen s feltartózhatatlanul hömpölyög a város felé. Szeged sorsa ezzel beteljesedik. Ami ezután történik, azt agy felfogni, toll leírni már nem képes. Átérezni is talán csak az tudhatja némiképen, aki a szörnyű pusztulás óráit közvetlenül átélte. Búsan megkondul a városháza öreg harangja. Eldördülnek a mozsarak is, de a harmadik lövés a városháza előtti csatornán felbuggyant áradat vizében elfullad. Egymásután szólalnak meg a templomok harangjai. Északról, délről a temetés gyászhangjai búgnak, közben a mindenfelől előtörő víz morajlik, a menekülök jajveszékelése hallik. A víz terjedésével és emelkedésével egyidejűleg az épületek recsegnek, a falak omladoznak és düledeznek, azután nagy robaj közt elmerülnek. Enyészet és pusztulás mindenfelé s nemcsak a víz, hanem a tűz is pusztít. Március 12-én reggel, Gergely napján, hullámsírban fekszik a város. A Szegedi Hiradó féloldalas, gyászkeretű kiadásban jelzi a lesújtó hírt, hogy: „Kongj városháza öreg harangja! Hirdesd Szeged népének, hogy szülővárosának végórája elérkezett!" A negyedszázados párviadal, az ellenfelek végkimerülésével tehát véget ért. Társulat, város egyaránt összeroskadt halálos sebeivel. Orvosra volt szükség. Az állam segítő kezével az elesettek felé nyúl, hogy felemeljen, gyógyítson. A két nagybeteg közül először a várost veszi gondozásába. Míg a belterület vízmentesítésén munkálkodnak, a törvényhozás megalkotja a szegedi törvényjavaslatot, melyek alapján Tisza Lajos, királyi kormánybiztos, — tanácsával és nagy műszaki és közigazgatási apparátusával június 11-én megkezdheti a város újjáépítésének nagy-