Kerekes Imre: A Szabolcs-Szatmár megyei közutak története (Nyíregyháza, 1982)

2. A közúti hálózat fejlődése

A kereskedelemügyi miniszter 1918-ban minden vármegyéről 1:200 000 léptékű térképet készíttetett, melyeken a közúti hálózatok útf aj tanként, színezve vannak bejelölve, s láthatók rajta a kőbányák és kőlelőhelyek is. Ennek a térképnek az adatait mai úthálózati térképre átrajzolva részletesen az 5. sz. ábra mutatja, összesítve pedig az 1. sz. kimutatásban látható. 1. sz. kimutatás. útkategória állami utak törvényhatósági utak községi (vicinális utak) Összesen: Teljes úthálózat: A megye úthálózata az 1918. évben kiépített (km) kiépítetlen (km) összesen (km) 228,9 19,6 248,5 489,8 90,5 580,3 87^6 482,4 570 — 806,3 592,5 1398,8 km. 1398,8 Ezek az adatok igazolják, hogy az útépítések nagy erővel folytak és 10 év alatt kereken 200 km út épült ki. Ezek közül említésre méltók a következő útszakaszok építése: Rakamaz—Nyíregyháza, Nyíregyháza—Büdszentmihály, Nyíregyháza—Nagyhalász—Dombrád— Kisvárda, Nyírbogdány—Kemecse—Beszterec, Kisvárda—Vásárosnamény, Vásárosnamény—Kopócsapáti, Sonkád—Tiszabecs, ezenkívül a lecsapolt és kiszárított Ecsedilápon áthaladó: Nagykároly—Börvely—Ecsedi-láp'— Ura—Csenger, Ura—Tyúkod—Porcsalma, Vállaj—Mérk—Nagyecsed—Győrtelek útvonalak. A vicinális utaknál azonban nagy lemaradás mutatkozik, mert a háború vége felé, a hálózatba felvett községi utaknak csupán mintegy 15%-a kapott burkolatot. A háború utolsó évében az útépítések akadoznak, de akadoznak az útfenntartási munkák is. A Tanácsköztársaság idején születtek ugyan útépítésekkel kapcsolatos kezdeményezések, de ezeket a rendszer rövid élete alatt megvalósítani nem lehetett. A háborút lezáró trianoni béke új megyéket s ezekben új törvényhatóságokat hozott létre, melyek erősen leromlott, elhanyagolt s a háború által megrongált < ithálózatokat vettek át. 2.3. A Tanácsköztársaság bukásától a felszabadulásig (1920—1945) A háború után már az első években megindultak az útépítések. A kormányzat a nagyfokú munkanélküliség és a fellépő ínség enyhítésére szükségmunkák, vagy közismertebben ínségmunkák végrehajtására folyósított nagyobb összegeket. Ennek országszerte nagy jelentősége volt, de talán sehol sem akkora, mint a szatmári és beregi részeken, ahol az új országhatárok elzárták a lakosság elől az ipari üzemek, a bányák és egyéb munkahelyek korábbi munkalehetőségeit. A vasutak és közutak a határon túl maradt nagy városok és megyeszékhelyek felé voltak kiépítve, s ezeknek elvágása különösen a Tisza—Szamos közötti területnek az új megye vérkeringésébe való bekapcsolódását is nehezítette. Az útépítésekre kiutalt ínségsegélyek nemcsak hasznos és szükséges beruházások voltak, hanem igen sok fizikai munkás foglalkoztatására adtak lehetőséget. Az útépítéseknél, a kőpályahengerléseken kívül, az útépítés minden mozzanatát a földmunkától a kőtörésig kézi erővel végezték. Az akkori fizetőeszköz, a korona, a háború vége felé nagy gyorsasággal romlott, de a háború utáni első években ez a folyamat megállt, s a pénz vásárlóértéke állandósult. Természetesen a bérek és árak csak nagy számokkal voltak leírhatók. Ennek megvilágítására szolgáljon a szerző életének egyik eseménye. 1924-ben érettségi bizonyítvánnyal a zsebében a matolcsi Szamos-híd építésénél a mérnökök mellett dolgozott figuráns, vagy ahogy munkatársai mondták: „szaladj ide, 13