Mészáros János: Pest megyei utak (Budapest, 1979)

A forgalomnak és a közlekedésnek legrégibb és legkipróbáltabb útja a szárazföldi út. Ezeken indult meg az ember forgalmi térfoglalása, ezen zajlik le ma is a forgalmi élet legjelentékenyebb része. A közlekedés legrégibb módja a természet által rendelkezésre bocsátott szárazföldi járható területeknek felhasználása. A forgalom és közlekedés úgyszólván évezredeken keresztül az emberek által kitaposott földszalagokon, ösvényeken, nagy távolságokban az ún. karaván-utakon zajlott le. A szállítás emberi, majd később az éghajlatnak megfelelő állati erővel történt. Régente kisebb területen használták a tevét mint az embert, mert a rabszolga a régi időben olcsóbb volt mint a teve. A közúti személy- és áruforgalom nagyobb arányú fejlődést csak azóta mutathat fel, amióta megfelelő személy- és áruszállításra alkalmas kocsik felett rendelkezik. Az útépítés első nyomát az egyiptomiaknál talárjuk, de ennek az építésnek csak helyi jelentősége volt. Egyiptomban ugyanis sok kőbánya volt, ezekből szerezték be az egyiptomiak a nagyszabású templom-, piramis- és obeliszképítéseikhez szükséges kőanyagot. A nehéz köveket ökrösszekéren szállították az építés helyére. A nagyméretű és nehéz anyag szállítása az egyszerű korongkerekű járművekkel a rossz utakon nehezen ment, ezért a hatalmas sziklautakon barázdaszerű sínutakat vontak. Ezen az eredményen felbuzdulva a későbbi fáraóknak úgyszólván minden nagyobb építkezéséhez ilyen sínút vezetett. E sínutaknak a nyomai még ma is fellelhetők. A kultúra legalsó fokán álló emberek korongszerű kocsikat használtak. A legelső küllőskerekű kocsikat az egyiptomiak alkalmazták, de kizárólag hadi célokra. A görögök főleg a tengeren bonyolították le forgalmi életüket, a szárazföldi utakat elhanyagolták. A vallásos kegyhelyekre az Olimpuszra és Delfibe vezettek az utak, az utakat oly szélesre építették, hogy az áldozatokkal megrakott kocsik is kényelmesen közlekedjenek azon. Rendkívül nagy teljesítmény volt a hajók átvontatása a Korinthoszi öbölből a Szaroni öbölbe, szárazföldön az Iszthmoszi földszoroson keresztül kiépített úton. A görög utak egészen különleges alkotásúak voltak,a kerék számára szolgáló két bevágásból állottak. Bizonyos távolságokban kitérők voltak. Némely úton több bevágás is volt. A bevágások közötti távolság 1 -1,6m között változott. Vallási célokon kívül hadi célokra is használták az utakat. A görögök a föníciaiaktól átvett kétkerekű kocsikat használták hadászati és szűkebb körben mozgó személyszállítási célokra. A római uralom élete a Kr. u. 264-400-ig (pannóniai római időszak) terjedő időszakot öleli fel és közlekedési szempontból való igazi jelentőségét szárazföldi úthálózata adja meg. A rómaiak az útjaikat lehetőleg gazdaságosan iparkodtak építeni. Nagyobb emelkedéseket lehetőleg kikerülték, viszont súlyt helyeztek a gyors közlekedésre is, ezért lehetőleg egyenes irányban vezették útjaikat. Néhány fontosabb kiépített útvonaluk: az egyik a Via Flamminia. Ez Rómától ágazott ki és Fánó mellett érte el a tengert, s innen a Póhoz vezetett. A másik a Via Cassia volt, amely Rómából Nizzába és innen továbbmenőleg Marseillebe és Arlésba, a Via Appia, mely Nápoly felé vezetett. Dél felé 16 út vezetett. Pannóniában is építettek utakat, Az állami közlekedési szervezet a kurzus publikus volt a római időnek egyik legsajátságosabb és a közlekedés fejlődése szempontjából legértékesebb intézménye. A kurzus publikus a Kr. u. III. és IV. században volt a legszervezettebb színvonalon. A római utak gondozásáról, fenntartásáról, biztonságáról és kiszolgálásáról az állam gondoskodott. Az utak mentén állomásokat állítottak fel. Az állomások kétfélék voltak, lófelváltó állomások és az utasok meghálására szolgáló állomások. A rómaiak jelentőségét a közlekedés történetében a szárazföldi utak tökélyre emelésében találjuk meg, továbbá abban,hogy az útigazgatás és nyilvános közlekedés első szervezeteit ők fektették le. Ezek olyan eredmények, melyeknek a mai közlekedés szemponjából is megvan a nagy jelentőségük, mert hisz a modern közlekedés a rómaiaknak a közlekedés tekintetében elért színvonalára csakis a XIX. század közepén kezd emelkedni, sőt az államoknak és forgalmi szempontból folytonos területeknek igen jelentékeny része ebben a tekintetben ma is a római közlekedési kultúra mögött marad.