Utak Hajdú-Bihar megyében (Debrecen, 1998)

A„tsinálatlan" és „tsinált" utak

A „TSINÁLATLAN" ÉS „TSINÁLT" UTAK megyei hivatalokat összevonják, és az addigi 46 ilyen intézmény helyett marad mindössze 21. Ezek helyét foglalják el azután 1876-ban az államépítészeti hivatalok. Hajdú vármegye és az új államépítészeti hivatalok felállásakor a közutak műszaki állapotát tekintve jelentős aránytalanság állott fenn az új és a régi megyék között. Szabolcs vármegye elsősorban Debrecen hatalmas birtokú miatt, alig fordított gondot megyéje déli területeinek hálózatára. Bihar megye pedig elsősorban a Várad körüli, s inkább az Erdély felé vezető utak kiépítését szorgalmazta. Ennek igazolásául említhető a következő néhány adat. Az 1872/73-ban Bihar vármegye a törvényhatósági hálózat 445 km-én végez valamilyen beavatkozást. Ebből mindössze 120 km az az úthossz, amely mai Hajdú megyei terület. 1874-ben pedig az éves karbantartási tervben egyetlen, később Hajdú megyei út, a nagykereki-mezőkeresztesi szerepel, s az is mindössze 675 forint (!) előirányzattal. Az éves költség-előirányzat meghaladta a 100 ezer forintot. Mindenesetre a közúti tevékenység terén a törvényhatóságok elég nagy önállóságot élveztek. Bihar megye például 1872-ben ifj. Csapó József főmérnök mellett két almérnököt alkalmaz: Petrus Józsefet és Csapó Józsefet. Majd létrehozza az al- és főútbiztosi tisztségeket. így pl. a „Sárréti alútbiztosi állomást" Derecske, Báránd, Újfalu és Mezőkeresztes „útiszakaszainak" összevonásával hozzák létre, ahol az első alútbiztos bizonyos Török József, akit később Gozmann János vált fel. A vármegye ekkor már 30 útkaparót is alkalmaz. Mindenképpen meg kell itt említeni, kegyeletből is, Beöthy Andort, ezen évek bihari alispánját, akinek különös affinitása volt a közutakhoz, a közlekedéshez. Rendszeresen beszámoltatja a közgyűléseken a szolgabírákat járásuk útállapotairól, a kötelező közmunkamegváltás bevételeiről, szorgalmazza és maga is ellenőrzi az utak és hidak rendszeres karbantartását és építését. A főútbiztosok számára ő teszi kötelezővé a hatáskörükbe tartozó utak évenkénti beutazását. Visszatérve az államépítészeti hivatalokhoz, 1883-ban rendezik e hivatalok és a megyei törvényhatóságok közötti viszonyt. Eszerint a vármegyék területén az általános és kizárólagos rendelkezési jog egyedül a törvényhatóságokat illeti meg. A hivatalok vezetőinek tehát felettese az alispán, s a megyei közigazgatási bizottságok döntései a hivatalokra is kötelezőek. Ugyanakkor a hivatalok felügyeletet és ellenőrzést gyakorolnak a törvényhatóságok útjai felett. A központi ellenőrzés erősítése céljából 1884-ben létrehozzák a „Középítészeti Felügyelők" és a „Kerületi Főmérnökök" intézményét. Afelügyelők a törvényhatósági, míg '^főmérnökök az állami utak főhatósági felügyeletét látják el. Az egyik ilyen kerületi felügyelőség Bihar, Arad, Szilágy és Hajdú megyék területére illetékes, míg a másik tiszántúli kerület Szabolcs, Szatmár és Jász-Nagykun-Szolnok megyékre terjed ki. Az előbbi székhelye Váradon van, s ott az első felügyelő bizonyos Landau Gusztáv, míg a másik kerület felügyelője Bertalan Lajos lesz. Mindezek mellett egyre erőteljesebben érvényesül a közlekedési tárca, mint főhatóság központi irányító szerepe azzal is, hogy magának tartja fenn a jóváhagyási hatáskört minden, a közutakkal kapcsolatos törvényhatósági elöntés felett. Még egy vállalkozói szerződés is csak a főhatóság jóváhagyásával vált érvényessé. Kezdetekben az állami és törvényhatósági útmesterek képzése mindössze annyiból állott, hogy kötelező volt vizsgát tenniük írásból, olvasásból, műszaki rajzolásból és mértanból. Majd 1886-ban létrehozzák az „építőmesteri képesítést vizsgáló bizottságokat". A nagyobb városokban létrejött bizottságok munkáját az országos bizottság fogja össze. Ennek első elnöke a neves építész, Ybl Miklós volt. A Debrecenben szervezett bizottság első elnöke Pretsinszky Pál, kir. mérnök, tagjai pedig Balogh Mihály városi főmérnök, Fodor Lajos építész, Szikszay Lajos építőmester és Szombati István ácsmester. Kezdetekben útmesternek csak azt a személyt nevezték ki, aki már korábban is dolgozott a közigazgatásban, vagy tiszthelyettesként szerelt le a katonaságtól. Ez a kényszer azonban 1886-ban megszűnik: útmesteri vizsgára bocsátását bárki kérheti a lakóhelye szerint illetékes államépítészeti hivatalnál. A sikeres vizsga azonban nem biztosított előjogot az útmesteri kinevezéshez. A levéltári iratok szerint 1889-ben fordul elő első ízben, hogy a Hajdú megyei vizsgálóbizottság előtt sikeres útmesteri vizsgát tesz valaki, nevezetesen a Hajdú megyei Papp Gyula. Még ugyanebben az évben a megyei törvényhatóság úgy dönt, hogy „három útmesteri állás szerveztetik, az útkaparók száma pedig 12 első és 20 másodosztályú útkaparó létszámban határoztatik meg". Az első osztályú útkaparók a már gyakorlottabbak voltak. Ismét Hieronymi Károlyt idézve említsünk meg néhány úti, műszaki paramétert, amely ezekre az évekre volt jellemző. Tehát: az utak megengedett legnagyobb lejtése sík vidéken „ölenként 3 hüvelyk", ami megfelel kb. 4,2%-nak. A hegyvidéki pályákon ugyanez 7,2% lehet. Az utak szélessége tág határok között változhat, s ezek méretére országos előírás, szabály nincsen. A legszélesebb utak természetesen az Alföldön találhatók. Itt az útszélesség elérheti a 20-24 ölet is (kb. 38-45 m). Ezek tsinált utak, ám szilárd burkolatuk nincsen. Az 1860-as évek után „tsináltatott" utak azonban már takarékosabb szélességet kapnak (10 öl - kb. 19 m). Ebből az útpálya kb. 8-9 m széles. A kétoldali árkon kívül, de még az úttesthez tartozóan helyezkedtek el az 1,0-1,5 m széles gyalogutak. A törvényhatósági utak paraméterei szerényebbek: szélességük nem haladja meg a 4 ölt (kb. 7,0 m). Az ekkortájt elkezdett kavicsolások és „makadamírozások" esetében is a pálya szélessége az út forgalmától függően 2,0 és 6,0 m között változott. Ugyancsak Hieronymitől ismerjük meg az 1886. évi országos úthálózat néhány adatát. Eszerint a teljes országos állami hálózat hossza közelítően 5980 km, ebből a szilárd burkolatúak hossza mindössze 280 km. Az államépítészeti hivatalok szolgálat- és hatásköréről szóló 1887-ben megjelent rendelet egyik melléklete, az „Útiszerek leltárkönyve" felsorolja a korabeli útépítésnél és karbantartásnál használt szerszámokat. Ilyenek voltak: a lapos és gyepirtó kapa, a sár- és porvésők, az egyenes csákány, a jégcsáklya, a nyomzsinór, a fa mérőléc, az útárokminta, a 22