Czeglédi Imre: Békés megyei utak (Békéscsaba, 1986)

II. Józseftől a reformkorig

Ahol híd nem volt, réveken közlekedtek. A herényiek még az 1820-as években is réven jártak a Körös jobb partjára. (Nagy-rév.) A révész szoba-konyhás lakásban lakott. A révház mellett „vasas híd" [dobogó] vezetett fel a kompra, amelyen kocsit és marhákat szállíthattak a túlpartra. A révet egy 65 öles (123 m) kötél kötötte öszsze a két parttal. Személyek szállítására csónakot használtak. A révész kötelessége volt a hajót jó karban tartani. Ha hanyagsága miatt az átszállított jószágnak baja történt, a révész kártérítéssel tartozott. Egy 7 öl hosszú és 2 öl 4 sukk széles révhajó 5 600 Ft-ba került, de a tölgyfából készült révhajó sem volt időtálló. A herényiek ezért állandó híd építését szorgalmazták. A hídépítés valamivel többe kerülne ugyan - vélekedtek - de „megmenekednénk a révhajónak minden harmadik esztendőben való szükséges vételétől, s szekereink nem lennének kivált a nyári szorgos napokban a nagy várakozásnak, a hajó roskadó állapotában az elmerülés veszélyének kitétetve." Ha a híd esetleg két vármegye területén volt, legtöbbször a híd sínylette meg. Ez történt megyénkben a remetei híddal. A hidat eredetileg a postaút elkészültekor Bihar megye építette meg, Békés csak kézi erővel segített a munkában. A két megye határa viszont a folyó s így a híd közepén húzódott. Amikor a híd felújítására került sor, Békés megye továbbra is Bihartól várta a felújítást. Bihar megye közgyűlése nem volt hajlandó az egész költséget vállalni, s úgy határozott „mivel a kérdésben lévő közös híd és azon keresztül menő Ország útja reája nézve nem olly elkerülhetetlenül szükséges (ott volt az aradi út is, ha délre kívántak utazni - Cz. L), hogy a' nélkül telylyességgel el ne lehetne, azon hídnak határában lévő fele részét mind addig meg nem tsináltatja, míg ezen Megye is [Békés] az másik részét el nem készítteti." A huzavona évekig tartott. A négy évi perpatvart a híd nem bírta úgy, mint a két nemes vármegye, s 1824-ben Békés megye kénytelen volt a tények előtt meghajolva engedni, ugyanis „az e' tárgy eránt tett huzamosabb vetélkedések ideje alatt a' már öszve omlott és Posta útban eső Hídnak felépítése nem szenvedhet", így a Bihar megyével való egyességet sürgették, engedvén a korábbi álláspontból. Az ügy a helytartótanácsot is megjárta, amelyben Békés megye azt igyekezett bizonyítani, hogy bár a híd építésénél kézi munkával hozzájárult, a remetei híd nincs arányban a gyulai posványokon Remeteház felé készített gát s azon épített hidak költségeivel, melyet a postaút építésekor magára vállalt. Kérték tehát a hídjavítás alóli felmentésüket. A helytartótanács azonban kötelezte Békés megyét a hídépítés felének vállalására, mire a hídépítési tárgyalásokba belekezdett ugyan a megye, de újólag kérte a felmentést, hivatkozva a fenti indokokra. Időközben az Arad megyei folyószabályozási munkák miatt a híd hosszát 18 ölről 24 ölre kellett növelni, hogy a lefolyó vizet átengedje. A helytartótanács megmaradt korábbi állásfoglalása mellett, így végül is a hidat a két megye költségére a gyulai Czigler Antal építőmester tervei 20 szerint megépítették, s 1826-ban átadták a forgalomnak. A 2040 Ft-os költséget a két megye megfelezte, s magára vállalta.

7 VITÁK AZ UTAK KÖRÜL Viták nemcsak a megyék között, hanem megyén belül is voltak. Különösen a század elején fellendülő újabb konjunktúra fordította figyelmét a földek felé, s nem egyszer hallunk útelzárásról, az utak szántófölddé alakításáról, vagy keskenyítéséről. A földesurak önkényes intézkedései gyakran okoztak éveken át húzó viszálykodást egy-egy út ügyében. 1826-ban a földvári kincstári puszta bérlője egyenesen a postautat károsította azzal, hogy a korábbi 12 öl széles (23 méter) utat 3 öl (6 méter) szélesre keskenyítette, ugyanis a széles út sokat elvett az árendált földből. Békés vármegye hiába fordult panasszal a helytartótanácshoz az önkényes intézkedés miatt, az évekig húzódó per vége az lett, hogy 1848-ban (!) a helytartótanács végleg elutasította a megye kérését, mely így kénytelen volt a postaútnak használható keskeny út helyett kerülővel, a monori csárda felé vezetni az utat. 1821-ben gróf Stockhammer és Károlyi grófok jobbágyai panaszolták, hogy a 45 éve használt dűlőutat gr. Eszterházy Mihály jobbágyaival a múlt ősszel elárkoltatta. ,,A' könyörgök esedező levelükben azt adván elő, hogy az Urbarialis földjeik közt Gerendási Pascum felé vezető útjuk elárkoltatott, 's nékik más út a helyett ki nem mutattatott..." A járási főszolgabírót és a megye földmérőjét azzal az utasítással küldték ki a helyszínre, hogy tárgyaljon a földesúrral, s „ezen több Esztendőktől fogva használt utat ki nyitassák, vagy a' könyörgőknek más alkalmatos utat mutattassanak ki." A deputáció eredményét nem ismerjük, a földvári puszta vitáját viszont igen. 1826-ban a csanádi alispán átírt Békés megyének, hogy a kamarai uradalom panasza szerint ,,a' földvári Camaralis puszta szélén a' határ út helyett az Orosházi Lakosok által több tiltás utánn is egy új szélesen terjedő Ország út tsináltatott." A panasz megvizsgálására kiszállt a szokásos bizottság, amely a földvári pusztán Orosházáról Csabára vezető útról a következő érdekes jelentést adta be: „1. hogy ámbár az árendátor a' tavaszon az utat több helyeken tett keresztül való árkolások által annyira bé szorította, hogy most egyessé vált és több hellyeken a' határ dombok oldalán kelletik az utas szekereknek keresztül menni", de a régi keréknyomok még most is látszanak, amely szerint az út valóban szélesebb volt. 2. Orosháza község iratai között találtak egy iratot, amelyet az akkori főszolgabíró 1781-ben az útnak elhatározásakor adott ki, s a kérdéses út „leg nagyobb Ország útnak volt kijegyezve", szélessége 12 öl volt, s ezt tanúk is igazolják. 3. Az Orosházáról vezető muronyi út sokkal keskenyebb volt, így nem tartozott a széles országút közé.