Páll Gábor: A Budapesti Duna-hidak története (Lánchíd füzetek 6., 2007)

II. FEJEZET: A BUDAPESTI DUNA-HIDAK KÍÉPÜLÉSE

DANUBIUS jelige Páll Gábor: A budapesti Duna-hidak története terhelésekre sem feleltek meg (időközben ugyanis az idevonatkozó szabályrendeletek intézkedései szigorúbbak lettek). A pályatartók kapcsolataiban a szögecsek nagy része erős deformációkat és berágódást szenvedett és azokat már a húszas évek végén ki kellett cserélni. Ez a megoldás, valamint a bevezetett sebességkorlátozások azonban csak rövid ideig voltak fenntarthatók, mert a híd teherbírását nem emelték, átbocsátó-képességét pedig csökkentették. Megjegyezzük, hogy az erősítés radikális és teljes értékű végrehajtását pénzügyi okok késleltették, mígnem az végleg elkerülhetetlen és halaszthatatlanul sürgős nem lett. Miután időközben a híd az Államvasutak kezelésébe került, az erősítés terveivel az Államvasutak igazgatóságának hídosztálya foglalkozott. Az alapelv az volt, hogy a hídnak mind a pályaszerkezetét, mind pedig a főtartóit oly módon kell megerősíteni, hogy az 5x22 tonna tengelynyomású nehéz lokomotívok és 8,0 t/m súlyú tehervonatok sebességkorlátozás nélküli járatására megfeleljen. A pénzügyi nehézségek azonban nem engedték meg a főtartók és pályatartók egyidejű megerősítését, s ezért úgy döntöttek az illetékesek, hogy a sürgősebb feladatot - a pályatartók erősítését - fogják végrehajtani. Itt viszont - ugyancsak gazdasági okokból - a jövőbeli fejlődésre való tekintettel, az említett terheken kívül 4x25 tonnás mozdonyterhelést is figyelembe vettek. A pályatartók erősítésére kézenfekvő megoldásként kínálkozott a főtartókra függesztett állványokról való szerelés, amivel a nyílás beállványozása megtakarítható volt. Az erősítés végrehajtására elsősorban a hossztartóknál volt szükség. A munkálatok idejére a forgalmat leállítani nem lehetett, csak rövid ideig tartó korlátozások, illetve szünetek voltak megengedhetök. Ezért a tartók megerősítésének legegyszerűbb módjára - az öveknek új rátétlemezekkel való erősítésére - nem volt lehetőség, miután ez a munka igen sokáig tartó vágányzárat kívánt volna meg. A probléma igen szellemes és teljes mértékben kielégítő megoldását végül is dr. Korányi Imrének, a Vasúti Hídosztály akkori főmérnökének (ma a Műegyetem I. Hídépítéstani tanszékének tanára) elgondolása nyújtotta. Az Államvasutak hídosztálya a javaslatnak megfelelően kidolgozta a híd megerősítésének terveit, s azok felsőbb jóváhagyása után, a munkálatok is megindulhattak 1932-ben. Korányi Imre dr. javaslata a következő volt: a pályatartók megerősítését nem a keresztmetszetek, nevezetesen pedig az övek növelésével kell véghezvinni, hanem az erőjáték megváltoztatásával. Ennek érdekében a 114