Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

A szabadságharctól a kiegyezésig (1850–1867)

Az 1858—1859, években a Székesfehérvár—veszprémi útszakasz rekonstrukciója, a pest—taksonyi útszakasz, a mohács—nagykanizsa—lelenyei útvonal, a kaposvár— nagykanizsai út kaposvár—szentjakabi és szentbalázs—nagykanizsai szakasza, az arad— szegedi és a zombor—bezdáni útszakaszok és végül az inkei klinker téglaburkolat (53. kép). A kormány hivatalba lépésének kezdetén felkarolta az utak fenntartásának ügyét is. Megszervezte a közúti igazgatást, de intézkedéseiben kapkodás mutatkozott. Ez abban jelentkezett, hogy az 1850-ben 890 mérföldben megállapított állami úthálózatot 1853-ban 811,21 mérföldre csökkentették. Ebből: a magyar részre 449,24 mérföld, Bánátra 140,75 mérföld, Erdélyre 173,41 mérföld és Horvátországra 47,81 mérföld esett. Erdélyben a székelyföldi utak nagy részét kihagyták az állami úthálózatból, Horvátország területén pedig csak azokat az útszakaszokat vették át állami kezelésbe, amelyeket 1850-tól helyreállítottak. A következetesség hiánya mutatkozott az állami úti átkelési szakaszok fenntartásával kapcsolatos intézkedésekben is. 1850-ben elrendelték, hogy az állami közutak községi átkelési szakaszainak fenntartásáról teljes mértékben a községeknek kell gondoskodniuk. Ezt 1855-ben akként változtatták meg, hogy e szakaszokon a községeknek csak abban az esetben van hozzájárulási kötelezettségük, ha az átkelési szakaszokon költségesebb létesítmények (kövezett árok stb.) szükségesek. 1857-ben pedig ezt a rendelkezést oly módon változtatták meg, hogy a község csak akkor mentes a hozzájárulási kötelezettség alól, ha az átkelési szakaszán csak „porondból" (fenntartási kavics) van szükség nagyobb mennyiségre a szomszédos külső szakaszokhoz viszonyítva. J-'ij. ti. 53. kép — Kongótégla burkolat terve az egykori pécs—varasdi úton, Inke községben 46