Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)
A szabadságharctól a kiegyezésig (1850–1867)
A szabadságharctól a kiegyezésig (1850—1867) A szabadságharc után az abszolutisztikus kormány Magyarországot négy részre: Bánátra, Erdélyre, Horvátországra és Magyarországra tagolta, és a négy fővárosba: Temesvárra, Nagyszebenbe, Zágrábba és Budára, az építési igazgatóságok megszervezésére mérnököket küldött. Az építési igazgatóságok kerületi székhelyeiken megszervezték a kerületi építészeti hivatalokat, a megyék és körzetek székhelyein a megyei építészeti hivatalokat és az alájuk rendelt járási építészeti hivatalokat. Horvátországban a szervezést már 1850-ben, Erdélyben és a magyar részen 1851ben, Bánátban pedig 1852-ben fejezték be. Az útügyi szolgálat létrehozásának alapja az 1849. március hó 4-én kelt császári pátens, a „Reichsverfassung" volt, amely az egységes osztrák császárság elvéből kiindulva az egész birodalomban — így Magyarországon is — birodalmi úthálózatot szervezett és az utakat három csoportba: állami, országos és községi utak csoportjába sorolta. A birodalmi úthálózat kialakítása céljából az addig túlnyomóan a vármegyék által fenntartott 3-4000 mérföldet kitevő úthálózatból azokat az utakat, amelyeket a birodalom közlekedési érdekei szempontjából a legfontosabbnak tartottak, állami kezelésbe vették. Ezek voltak az állami, vagy mint akkor nevezték „álladalmi" közutak. Ezeket a birodalom költségén építették és tartották fenn. A négy országrészen 1850-ben 890 mérföld utat vettek át a megyéktől az állami közutak hálózatába, amelyből a magyar részre 449, Erdélyre 228, Bánátra 149 és Horvátországra 64 mérföld esett. Az átszervezésnek útügyi szempontból egyik nagy jelentőségű eredménye az volt, hogy az utakra útmestereket és útkaparókat alkalmaztak, és ezzel megkezdődött a közutak rendszeres fenntartása. Az utak második osztályába tartoztak az úgynevezett országos utak, amelyek nem az összbirodalom, hanem csak az érintett ország érdekét szolgálták és az építésükről, valamint a fenntartásukról az országnak kellett gondoskodnia. Az országos utakat ingyenes közmunkával és ennek pénzzel történt megváltásából származó bevételekből építették és tartották fenn. Ezek az utak a megyéknek, mint önkormányzati testületnek igazgatása alatt álltak, a fófelügyeleti jogkört pedig az 1844. DC. te. 44.§-a és az 1848. XXX. te. 5. §-a alapján a közmunka- és közlekedésügyi miniszter gyakorolta. Az utak harmadik osztályába tartoztak a községi utak, amelyek több községnek egymással való összeköttetésére szolgáltak. Ezeket az országos közmunkán felül teljesítendő községi közmunkával kellett építeni és fenntartani. A községi utak felett a felügyeletet a vármegyék gyakorolták. Az országos utak építésére és fenntartására vonatkozó költségvetéseket a járási mérnökök készítették. Ezeket jóváhagyás céljából a Császári és Királyi Helytartóságokhoz kellett felterjeszteni, mert ezek a hatóságok kezelték az országos útalapot. Az országos útalap bevételei az országos közmunkaváltságból, vámokból és bírságokból származtak. Az 1852—1854. években épült: a budapest—bécsi út; a pest—miskolci út cinkota— kerepesi és hatvan—horti szakasza. Az 1855—1857. években: a buda—gráci út Székesfehérvár—kisfaludi és sümegi szakasza; a balassagyarmat—hunyagi útszakasz. 45
