Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)

2002 / 1. szám - KÖZÉLET - Domokos Sándor: Bevezető gondolatok a 2002. Újévre

a 2002.

Az újesztendő mindig egy olyan mérföldkő, ahol jó megállni. Megállni egy pillanatra és időt szakítani arra, hogy a hétköznapok sodrában ellaposodott és mindig csak a napi gondokra összpontosított gondolatinkon felülemelkedjünk. Kérdéssé tegyünk olyan fogalmakat, melyeknek értékét a hétköznapokban abszolút értékűnek vesszük. Ugyanakkor vizsgáljuk meg az elmúlt év eseményeit is vegyük észre, hogy a történetek nem mindig voltak előreláthatóak a legtisztább logika éles fénycsóvájában sem. Ugyanis, hogy a logikai rendszerünk - mely gondolkodásunk alapja - abszolút érvényü-e vagy sem, azt is logikusan kellene bizonyítanunk, ami önmagában ellentmondás. A végtelenek vizsgálatánál - akár a makrokozmosz, akár a mikrokozmosz felé haladunk is - elérkezünk a felfogóképességünk határára, mellyel a lét nem zárul be ugyan, csak a mi megismerő-képességünk nem képes behatolni a lét mélységeibe. Pascallal együtt vallom, hogy az értelem legfőbb feladata, hogy felismerje a saját végessége korlátáit. Akármilyen messze fogjuk kitolni az ismeretünk határait, mindig és mindenütt az örök meg-nem-ismerhetővel maradunk érintkezésben. Azzal a Végtelenséggel, mely, mint egy fátyol mögött ott áll, mint az örök Esszencia, az örök Lényeg, vagy Logos, vagy mindaz, amiről nem tudunk fogalmat alkotni, és ezért nincs is rá megfelelő szavunk. Steven Hawking, a briliáns asztrofízikus, aki komputerrel igyekszik a teremtés pillanatáig visszaforgatni az időt, maga is érzi, hogy elérkezik egy áthatolhatatlan határhoz, mikor maga ezt mondja: „I think there are religious implications whenever you start to discuss the Universe. There must be religious overtones. But I think most scientists prefer to shy away from it.” (Úgy gondolom, mindig belebonyolódunk a vallásba, akárhányszor belekezdünk az Univerzum tárgyalásába. Szükségszernek a vallásos felhangok. De az a véleményem, hogy a legtöbb tudós előszeretettel elhúzódik ettől.) Más szóval a tudomány embere, ha más szóhasználattal is, de ugyanarról a fogalomról beszél, mely túl van a logikai megismerés határán.

Egy ilyen logikával nem bizonyítható törvény érvényesülésének vagyunk ma mi tanúi. Krisztus ezt úgy határozta meg, hogy „Az Igazság tesz szabaddá.” Valahogy ma ez van benne a történelmi áramlatok levegőjében. A „Weltgeist”, vagyis a tudományos világszellem nyomására, vagy ahogy a vallásos ember nevezi, a Szentlélek sugallatára a hazugságokra épült államformák és társadalmak úgy dőlnek össze, mint a kártyavár. Nem a fegyverek ereje, hanem csupán az igazságokra ébredt népakarat dönti őket romba. Valahogy megelégelte már a nép a diktatúrák hazugságát. Nemcsak Európáról beszélek, hanem Dél-Amerikáról, Dél-Afrikáról vagy Ázsiáról is. Természetesen ez a gyakorlatban nem egy olyan egyszerű folyamat, mint Jerikó falainak a trombitaszóra történő összeomlása. De a folyamat elindult. Mint a felfelé mutató fűrész éle, ez a folyamat is tele lesz fel-le bukkanókkal, de az össz-eredő mégis előre és felfelé mutat. Még önmagunknak is nehezen valljuk be, hogy még öt évvel ezelőtt sem tudtuk volna elképzelni és logikailag kielemezni azt, ami most a szemünk előtt játszódik le. Nem jogtalanul nevezzük ezt csodának. Nem olyan babonás csoda ez, de mégis az, mert a lelkiség győz a fizikai erő fölött. Hiszem, hogy minden elnyomott nép esetében is előbb-utóbb ez a szellem kerekedik fölül. És pont ez a lelki erő az, mely ellen a materializmus tehetetlen. Ha egy ember elszánja magát arra, hogy a fizikai létét is kockáztatja a meggyőződése érdekében, akkor azt semmiféle erőszak nem győzheti le. Róma sem tudta legyőzni a kereszténység erejét, mely a mártírok önfeláldozásából fakadt. Az ember mindig akkor téved, mikor jövőjét pusztán a

S&)vnwJco& &<ín<J<w82

XII. évfolyam 1. szám—2002. január