Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - KÖZÉLET - Wass Albert: A kivénült harcos leteszi a fegyvert
hogy a többi megmaradjon. A többi, akiket én egyszer már így jellemeztem: a „ha még egyszer azt üzeni” magyarok, akik csak behúzzák a nyakukat és várnak a sült galambra. Az én szerkesztésemben és igazgatásom alatt most jelenik meg a FÓRUM utolsó száma. Hogy megmarad vagy sem, az már másokon múlik. Én letettem a fegyvert. Cserbenhagytak a magyarok, huszonhét hosszú és küzdelmes esztendőn keresztül. Elég volt. Beleöregedtem, belefáradtam és beleszegényedtem az eredménytelen munkába. A magyar, bár egyike a legtehetségesebb, legéletrevalóbb fajtáknak, politikailag éretlen. Nem érti a világpolitika hátterében lejátszódó fondorlatok titkait, de nem is érdekli. Nem is vették észre, hogy Románia máris készen áll arra, hogy újra lehasítson egy jókora szeletet a magyar hazából, a Tiszáig. Mindössze arra vár, hogy kivonuljon onnan az orosz. A Nyugat közvéleménye elfogadta már, hogy Románia „ősi határa” a Tiszáig nyúlik. Évtizedeken keresztül belekalapálták ezt már a köztudatba. S mi itt állunk bambán, pedig segíthettünk volna magunkon. Megtehettük volna, amit Masaryk és Jorga meg tudott tenni, időnk is volt hozzá. Most már bizony fogytában van az is. Tudom, a magyarok nagy része meg sem érti, miről beszélek. Utólag már csak azt vesszük észre, hogy mit „kellett volna” tenni, de sokan még ezt sem fogják fel soha. Elkövetett hibákért a Gondviselést teszik felelőssé. Amit Ceaucescu húsz esztendő alatt nem tudott elérni, azt megtették helyette a szabad földre vetődött magyarok: letétették velem a fegyvert. De a könyvek megmaradnak, a folyóiratok megmaradnak, s a nyomtatott betű szívós erejével továbbra is harcolnak Erdély magyarjaiért — ahogy lehet. Szívem mélyéből köszönöm annak a maroknyi hűséges magyarnak az önfeláldozó kitartását, akik mindvégig mellettem maradtak és lehetővé tették, hogy legalább ennyit megtegyek. Áldja meg őket az Úr minden fájdalmas csalódás közepette is a tiszta lelkiismeret isteni ajándékával. Ők megtették, ami tőlük tellett. Ha minden magyar követte volna példájukat, a magyarok dolga másképp állna ma. Hadd búcsúzzam tőlük a Szentirás szavaival: „Ismertessétek az igazságot, s az igazság szabadokká tészen! ” 1989. szeptember végén Új Hevesi Napló 81
