Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: Egy mai mesehős: Berecz András, A Felvidék magyarországi követe: Agócs Gergely
Volt, de csak fellobbanásszerűen. Rövid ideig tartó és kisebb méretekben zajló volt ott. Nem nevezném mozgalomnak, mert semmilyen rendszerességgel nem alakult ki sehol. Nem volt sehol olyan klubélet, ahol hetente táncházba jártak volna az emberek. Voltak próbálkozások a Felvidéken is, de sűrűbben, mint havi rendszerességgel, sehol nem sikerült megszervezni. És legjobb tudomásom szerint, felvidéki táncház még így se élte túl sehol sem az egy évet. Ennek mi a magyarázata? Régebben a falvakban se volt olyan hagyománya a táncháznak, mint a történelmi Magyarország néhány más táján vagy a szlovákiai városi életforma nem teremtett ilyen igényt? Magyarországon is a népi kultúra városokban megnyilvánuló társadalmi reprezentációi tették lehetővé, hogy kialakult a táncházmozgalom. Mégpedig azért, mert abban az időszakban sok minden szerencsésen találkozott. Megvolt a társadalmi és politikai kontextusa egy ilyen szervezkedés kialakulásának. Magyarországon a népiség többévszázados hagyománnyal rendelkező értelmiségi attitűd. Vissza lehet menni Arany Jánosig, Petőfi Sándorig, Kriza Jánosig, de még Rákóczi Ferencig is. Vagy Balassi Bálintig, akiről feljegyezték, hogy főnemes létére hajdútáncot táncolt. Szemben velük mindig megnevezhető volt az a másik féle attitűd, amit labancnak, császárpártinak, világpolgárinak stb. neveztek. Kossuthék nemzeti programjával szemben is volt egy ellenzék, mint ahogy a mai Magyarországon is a dolog lényegét tekintve nem baloldal és jobboldal szembenállásáról beszélhetünk. Az én szakmám felől nézve sokkal inkább a hagyományos kultúrának az önkifejezésre használható attitűdjeit felvállaló és ezeket nem vállaló erőkre oszlik a társadalmi élet a politikával együtt. A jobboldali vagy baloldali meghatározás itt már rég nem a szociális politika, vagy az ideológiai meghatározottságot jelenti, hanem olyan értékrendbeli különbségeket, amelyek más országokban ezekkel a jelzőkkel kapcsolatban fel sem merülnek. Itt olyasmire gondolok, hogy miközben az egyik fél megnyitja a csángó bált, a másik elvből nem hív a rendezvényeire magyar népzenei együttest, míg minden egyéb szerepelhet ott. Az egyik folyton a másságot, a másság tiszteletét, a másik az azonosságot, a másr ' M való összetartozást, vagy éppen az önazonosságot hangsúlyozza. Úgy vélem, ho6y már Szent István és Koppány vezér konfliktusának is ez volt a társadalmi üzenete. A mai anyaország örökölte a történelmi Magyarországnak ezt a társadalomtörténeti, politikatörténeti hagyományát. Ennek megfelelően az értelmiség egy része az önkifejezés egy formájaként felhasználja a folklorizmust. Ez az oka annak, hogy a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben ez másféle jelentéstartalmakat hordoz magában. Azért, mert ez az értelmiségi attitűd másféle vállalásokat jelent ott, mert a másságban is mást látunk, hiszen a határokon túl mi vagyunk a „más”-ak, mert elég volt a Trianontól a táncházmozgalom kialakulásáig eltelt két emberöltőnyi idő ahhoz, hogy a társadalmi reprezentációk szintjén az ottani értelmiség másképpen fejezze ki önmagát. És másféle dolgokat is kellett reprezentálni az önkifejezés kérdésében a magyar értelmiségnek Erdélyben, a Felvidéken és Délvidéken. Máshogy vetődtek fel a társadalmi élet kérdései. Nyilván szerepet játszott az is, hogy a felvidéki magyarság elvesztette értelmiségének jelentős részét. Igen, kezdjük ezzel! A felvidéki magyar értelmiséget a második világháború után gyakorlatilag megsemmisítették. Az 1948 után újjászerveződött magyar értelmiségi elit teljes mértékben lojális volt a kommunista párthoz és az államhoz. A CSEMADOK gyakorlatilag a kommunista párt meghosszabbított karja volt, minden tevékenység szigorú ideológiai ellenőrzés alatt történt. Ami egy kicsit is gyanús volt, rövid idő alatt megszűnt, mint például az egyetlen hivatásos magyar népművészeti együttes, a Népes. Ezeket Új Hevesi Napló 103
