Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Cs. Varga István: Lélekszerű portrék
Joggal kérdezhetjük: miért illeti meg az embert sérthetetlen méltóság, vagyis Kant szavával szólva: miért nincs az embernek „piaci ára"! Az ember nem merül ki abban, hogy fizikai-empirikus tárgy. Transzcendenciája révén az érzéki világ fölé tud emelkedni, mindkét világnak teljes jogú polgára tud lenni. Ezért van az embernek méltósága, ezért érdemel feltétlen tiszteletet. „Minek a lélek balga fényűzése” kérdezhetjük most is Tóth Árpáddal együtt. A költő megadja a feleletet: „Aludjunk. Másra kell ideg s velő / Józan dologra. Friss tülekedésre. / És rossz robotos a későnkelő. / (...) Szelíd dalom lenézi a garázdán / Káromkodó és nyers dalú jelen. ” Ezek a portrék beszédes képek. Nekem például Szokolay Károly fotója Tóth Árpád Isten oltó-kése című versét mondja: „Pénzt, egészséget és sikert / Másoknak, Uram, többet adtál, / Nem kezdek érte mégse pert, / És nem mondom, hogy adósom maradtál. / (...) Tudom és érzem, hogy szeretsz: / Próbáid áldott oltó-kése bennem / Téged szolgál (...) És győztes távolokba néz / Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom. ” Apor Elemér, Kopcsik István, Székely Ferenc, Herczeg István, Ködöböcz Gábor, Lisztóczky Cs. Varga István László és más egri személyiségek képeit szemlélve, irodalomtörténész otthon érzem magam, úgy ahogyan az otthonosságot Radnóti értelmezte. Bár nem tudhatom, „másnak e tájék mit jelent”, de azt tudom, hogy „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az utón." Azt is tudom, hol lakott Gárdonyi, Vitkovics, Kálnoky László, hol lakott és merre szeretett sétálni Apor Elemér... Molnár István Géza kiállításának képei lelkületet, belső arculatot képviselnek. Ember- és lélekarcú művészet ez, éppen ezért szakrális művészet és nemcsak tematikája szerint. Emberarcúvá, sőt szakrálisán széppé teszi ezt a művészetet az alkotás célja, a megvalósítás szándéka, az elért artisztikuma. Olyan értelemben szakrálissá, hogy tudjuk: ,Minden olyan művészet, amely hozzájárul a szeretet megismeréséhez és a szeretet általi megismeréshez, az emberi szívben levő abszolút tiszteletéhez, megérdemli a szent (sacré, szakrális) jelzőt. Az ilyen művészet első jellemzője az, hogy az embert sorsa középpontjába helyezi vissza, főszerepet tulajdonít neki. (...) kapcsolatban van a Misztériummal. Ez az emberi szakralitás az isteni szakrumból ered, megtalálható az emberi nyomorúság legmélyén éppúgy, mint a szellem égboltján. ” Molnár István Géza képgondolkodó, képekben lát és láttat: e világi módon is „ikonikusan” gondolkodik. Számára az időszelet, a pillanat a megörökíthető, tetten érhető mindenségre, univerzumra nyit ablakot. Tudja, az emberarcot „ikon-arcúságát” jellemzi, hogy minden ember valamiképpen a Teremtő „ikon-képét” hordja. Az emberi test a Lélek temploma, az Igéből épített templom építője maga a Teremtő. Ezért jellemzi Németh László Széchenyi-drámájában választott hősét ezekkel a szavakkal: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház”. Fejünk, testünk, szívünk egy kis kápolna, ha abban a Lélek lakik. Az egri portrék, arcok tanulságos embersorsot tükröznek. Az egyik tanulságot Fodor Andrástól tudjuk: „a küzdő emberek pusztulnak mindenütt". / Az érték hitvallóit, a Új Hevesi Napló 91
