Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Cs. Varga István: Lélekszerű portrék
szellem / megszállott híveit lassanként múzeumba csukatják. ” Molnár István Géza művészetének is ismérve az egyéni látásmód, az eredeti képalkotó módszer, amelyet áthat a sursum cordal, amikor alkotásaiban „Fölfénylik, (...) Ragyog a tetten ért / Világteremtés bűvölete. ” Az ősi képírás nyelvén, a szűkebb haza, Eger, a múltjában csodálatos, de jelenében is érződő CIVITAS fonséges érzését ébreszti fel bennünk. Sugallatos erővel beszélnek ezek a képek az eszmélésről, ősi-szép dallamot idéznek bennünk, az anyaföldön élő lélekszemű emberekről. A régi magyar nyelvben képírásnak nevezték a festészetet. Fényképekkel írni, képekben gondolkodni a fotóművész talentumából fakadó égi ajándék és kötelesség. Az emberi arcokon sorsokat kutató fotóművész alkotásait szemlélve, ezeken meditálva, kontemplálva Szent Pál üzenete szólal meg a lelkűnkben: Omnia cooperantur in bonum - a világot szerető Isten a benne hívőknek mindent a javukra fordíthat a kegyelem. Ehhez teszi hozzá Szent Ágoston: etiam peccata, még a rosszat, a bűnt is, ha megtérünk. Tudjuk, Ágoston arra kérte a Mindenhatót, „Segíts, hogy megjavuljak!” Aztán hozzátette „ De ne egyszerre! ” Versenyt futunk az esztendőkkel...küzdünk a Semmivel, a létkérdésekkel. Babitsi értelemben mindannyian „vetkőző lelkek” vagyunk: „Szomjasan remegnek gondolataink (...) a Semmi - vak part a Világ...” Tisztult perceinkben fohászkodunk is: „Vezessen Hozzád a szabadság!" (...) mert nem annak kell az imádság, /ki Istent megtalálta már. ” Molnár István Géza fotóival, az „Egri arcok” sorozat portréival saját alkotói arcképét is megkomponálja, gazdagítja. Összefüggő képszalagot alkotnak arcképei. Kifejezik a tudatunk mélyén lévő tiszta képeket a vizuális erkölcsi emlékezet képeit. Ezek az arcok az emberi „teremtődés” egri bizonyítékai: hamisítatlan lelkiséget hordoznak. Nyilvánvaló, hogy a művész íxt)n fölfelé vezet! Letett már az Ész kevély fenntartásairól, a szív kívánságát követi. A humánum és szépség örök csillagait fürkészi a szemekben, tekintetekben. Tudja: az arc nem hazudik. A lelkiismeret ott lakozik, ahol a gondolkodás fészkel: nemcsak az agyban, de a szívben is. A szellem embere túllát az ösztönvilágon. Az emberben, az emberi arcban, portréban keres támpontokat. Szigorúan kiszabja az ész korlátáit, tudja: „le coeur a ses raisons", vagyis hisz a szív érveiben. Új évezredre, évszázadra hasadt a krisztusi kor. A damaszkuszi úton megtérés helyett sokszor azt látjuk, nem az ember, hanem csak a köpönyege fordul. Egy művész, amint egy írástudó nem akkor árulja el az embert, a hitét, amikor olyasmit hirdet, amit maga sem tud követni, akkor lesz árulóvá, ha nem az örök csillagokra, hanem múlandó dolgokra mutat. A művész léptei magánügyek, de útmutatása közösségű érvényű. Molnár István Géza tehetségét megőrizte, gyarapította talentumát, amint ez a kiállítás is bizonyítja. Kiállításai mindig mély hatást tettek rám. Hogy miért?” Mert itt az ő összefüggő képszalagján jelenetről jelenetre változik a jellemrajz. Itt soha nincsenek mellékszereplők. Csak nagy és még nagyobb fontosságú szereplők kerülnek a szemünk elé. Persze őket is különféleképpen lehet értelmezni, amint ezt Füst Milán szavai is mutatják: „Azt feleled nekem: Ez nincsen egészen úgy! / Semmi sincsen egészen úgy - válaszolom. / Lehet, hogy minden, amit mondani tudok, tizenöt / szempontból érvényes, de neked épp a tizenhatodik / a legfontosabb. Akkor hát megbuktam nálad.” Az emberi helytállás példái nekem Adyt idézik: „Föl-földobott kő, földedre hullva, / Kicsi országom, újra meg újra / Hazajön fiad. (...) Tied vagyok én nagy haragomban, / Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban / Szomorúan magyar. (...) Fölfölhajtott kő, bús akaratlan, / Kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök. // És, jaj, hiába, minden szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék / Százszor is, végül is. ” (A dallamban 92 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
