Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: A küldetés megszólal
Nemrégiben láttunk a TV-ben egy nagygyűlést. EGY NAGYON-NAGY GYŰLÉST. Száz és száz piros-fehér-zöld zászló lengett. Lengették fiatal és idősebb kezek. Egy vulkán tört ki őserővel. Hagyjuk most a tudományos és politikai jelszavakat! Hallottunk eleget belőlük, igaz, gyűrött homlokú kortársaim? Hagyjuk! Megöregedtünk, bölcsebbek lettünk. Mi már tudjuk, hogy az igazság egyszerű, végtelenül egyszerű: AZ ÉLET ÉLNI AKAR! & Qs4> /ciUdeféb 'me^có/a/ Réti Árpád színművész Wass Albert verseit mondta, és népdalokat énekelt a Megyei Művelődési Központ dísztermében. Amikor a színpad és a terem elsötétült, és a pódiumon a farönkökön meggyújtott gyertyák fénye már valami varázslatot sejtetett, az est még beszélgető közönsége elnémult. A valóságos és megérzett csend a lelkeket valahová Erdélybe utaztatta, mikor megjelent az ember, aki elkezdte ősi énekét, tisztán, alig remegőn. Az ember, a művész, aki egy küldetést teljesít, elhivatottként, Erdély követeként már évek óta kínálja Eger népének a magyar líra kincseit. Most megismertette hallgatóságát a hazájából elüldözött szellemóriással, Wass Alberttel, akinek verseiből állította össze igényes műsorát. A közönség feszült figyelemmel, átérzéssel, meghatottsággal, indulattal és áhítattal fogadta a nagy ajándékot: Wass Albert kimeríthetetlen forrásokból fakadó hazaszeretetét, letisztult istenhitét, a bujdosó ember hazavágyódását, a szülőföld utáni örök sóvárgását, a „Szó láthatatlan lobogóját” haláláig magasba tartó nagy költő vereseit. És szavalatai között a művész elénekelt néhány gyönyörű dalt, hazájában halálra ítélt hontalan költő énekelhette azokat a távoli Amerikában. Az Erdélyből származó előadó azonosulása Wass Albert költészetével nem volt túlhangsúlyozott, csak néha, a szemek ábrándfátylán és egy-egy szó megremegésén lehetett észrevenni a két küldetés, a költő és előadó teljes belső harmóniáját. Az „Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél” költői tájszeretete a versmondót is megfogta. De a „nagy versek” után a közönség csak erőszakkal magába fojtott tapsviharral ült, többen könnyeiket törölgetve a sötétben. Nem lehetett tapszajjal megtörni az előadás áhitatát, a várakozás és a beteljesülés hullámait. A „Nagypénteki sirató”, „A bujdosó imája”, „A hontalanság hitvallása” és az „Üzenet haza” a magyar sorsba, a magyar történelembe gondolkoztatták a hallgatókat. Itták a szavakat, érezték a magyar nyelv indulatait, haragját, fohászát, megbékélését. „A láthatatlan lobogódban a küldetés a legmagasabb hőfokon szólalt meg. A szó elhivatott művésze „a szent, tépett lobogót” valóban az ormokra vitte és a csillagoknak meglobogtatta. Új Hevesi Napló 65
