Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - KÖZÉLET - Csemiczky Dénes: Lenni vagy nem lenni?
^yiertttcxÁij 2)érveá-8 emu /uan /enni Megbolydult a világ. Olyasmi történt hazánkban, ami megzavarta az életet. Megzavart egy egyre erőteljesebb kibontakozási folyamatot, mely folyamat a természeti alaptörvények irányába kezdte terelni az életet. Kezdtünk hozzászokni, hogy például ne suttogjunk. Kezdtük természetesnek tartani, hogy hangosan elmondjuk véleményünket. Mert, kedves, sokat átélt, idősebb kortársaim, ugye emlékezünk még rá és nem felejtettük el, hogy volt idő, amikor egy, az akkori hatalomnak nem tetsző elejtett megjegyzésért komoly következményeket kellett elviselni: letartóztatás, börtön, stb. (Na, hát ez a stb. mi mindent takar!!!!!) De honnan szereztek tudomást az „illetékesek” olyan villámgyorsan egy nyilvános helyen elhangzott „elszólásról”? Honnét? Hát onnét, hogy beépített besúgókkal volt tele az ország. Ezek miatt és még sok más miatt is suttogtunk... Ülünk otthon a saját lakásunkban. Meghitt családi és baráti kör vesz körül. Ülünk, beszélgetünk, vicceket mesélünk. Jön egy „rázósabb” téma, és mi történik? Otthon, meghitt körben LEHALKÍTOTTUK a hangunkat és suttogtunk. És néhány éve azt vettük észre, hogy véleménymondás közben - csodák csodája - nem hallatjuk le szavunkat, nem suttogunk. Mi történt? Kezdtünk nem félni. A társadalmat elborító félelem kezdett felszabadulni. Ez nem jött magától. A körülmények változtak meg pozitívan. De kezdtünk ahhoz is hozzászokni, hogy az IGEN az IGEN, a NEM az NEM. Nem is egyszer kiállt a TV-ben a na"" nyilvánosság elé egy fiatalember és azt mondta: Ige, én döntöttem így. Vállalta az egyéni döntés felelősségét. Ez bizony szokatlan volt. Mert emlékezzünk csak, sokat próbált kortársaim, volt idő, amikor egy egyszerű személyi kölcsön vagy más kérelem papírján hét-nyolc aláírás szerepelt. Nem vállalták az egyéni döntés felelősségét. Kezdtünk hozzászokni, hogy az igazság tettekben és nem Ígéretekben mérhető. ÍGÉRET SZÉP SZÓ, HA MEGTARTJÁK, ÚGY JÓ! Mert emlékezzünk csak, sokat átélt kortársaim, volt idő, amikor térdig jártunk az ígéretekben, de amikor ezeket teljesíteni kellett volna, ezekről elfelejtkeztek - mi meg nem mertünk szólni. És jöttek fiatalemberek, akik szintén ígértek, és - lássatok csodát! - ígéreteiket a TUDOMÁNY MAI ÁLLÁSPONTJA (de ismerős!) mögé húzódó nénik és bácsik gáncsoskodása ellenére is nagyobb részt beváltották. Kezdtünk hozzászokni, hogy mertünk magyarok lenni! A SAJÁT HAZÁNKBAN! Mert emlékezzünk csak, sokat átélt, sokat megélt, őszülő fejű kortársaim, abban az időben, amikor még Önök is csinos fiatal lányok voltak, mi pedig hetyke legények voltunk, hogy akkoriban március 15.-én hány piros-fehér-zöld zászló volt kitűzve magánházakra? Megmondom: egy se! Néhány középületre kitűztek néhány nemzetiszín lobogót, egy elmaradhatatlan egyszínű zászlóval egyetemben, de magánházakra egyet se. 64 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
