Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Öcsi bácsi
fejét csóválva dünnyögte, hogy neki reggel nyolcra a versenytárgyalásra kipihenten, tiszta fejjel kell megérkeznie. Gyorsan odacuppantott egyet neje homlokára, az oldalára fordult, s alig telt bele néhány perc, békésen szunyókált. Az asszonynak azonban se versenytárgyalásra nem kellett mennie másnap, se egyéb halaszthatatlan elfoglaltsága nem volt, így aztán megpróbált némi simogatással, apró gügyögésekkel életet verni férjurába. A kísérlet eredménye mindössze néhány apró nyögés, ü..., meg „aludj, drágám!” volt. Megsértődött hát, és ő is elfordult a másik oldalára, megfogadván magában, hogy legközelebb könyöröghet neki ez a mormota... Már éppen elszenderedett volna, amikor léptek zaja riasztotta föl álmából. „Talán a gyerek” villant át az agyán. Ösztönös mozdulattal felhajtotta a takarót, hogy maga mellé engedje, s álmos hangon megkérdezte:- Te vagy az, Lajoskám?- Nem - válaszolt egy mély bariton, s a tulajdonosa hatalmas hátizsákkal és két szatyorral árvonult a szobán, majd kilépett az ablakon. Talán föl se ébredt volna, ha nem reccsen akkorát az ablak előtt álló dohányzóasztal, amint föllépett rá az a férfi. Aztán a párkányra, és kihuppant a kerti virágágyásba. A rózsák közé eshetett, mert jókorát káromkodott. Az asszony fölült az ágyban, megdörzsölte a szemét, aztán rázogatni kezdte a férje vállát.- Ébredj, te álomszuszék! Betörő jár a házban! Berend úr azonban csak morgott valamit a fogai között, és aludt tovább. Erre jól oldalba taszította, majd átgázolt rajta, és az ablakhoz rohanva elkiáltotta magát:- Segítség, betörő! Értesítsék a rendőrséget! Aztán kiugrott az ablakon, és fel-alá rohangált a kertben a betörőt keresve. Eszébe se jutott, hogy netán valami baja eshet. A szomszédok is felriadtak a kiabálásra, s rohantak felé. Pontosabban össze-vissza rohangáltak, elemlámpával világítottak egymás arcába, szemébe. Néhány perc múlva szirénázva, villogva megérkezett a rendőrautó is. Ekkor vette észre, hogy ott hátul, a kerítés mellett, a fagyalbokrok között megmozdul valami. A kutyák is arrafelé vicsorogtak. Odarohant, rávetette magát, és teljes erőből elkezdte püfölni. A sötétben nem láthatta, ki az. Nem is érdekelte. Csak ütött, karmolt, szitkozódott, ahogy a száján kifért. Hamarosan odaért a két rendőr is. A biztonság kedvéért rásóztak néhányat a gumibottal a betörő fejére, aztán a hasára fordították, hátracsavarták a kezét, és megbilincselték.- No, lássuk a pofádat, te rohadék! - mondta az egyik, és az arcába világított.- Nicsak, ezt hajkurásszuk már két hete! - mondta a másik. - Épp ideje, hogy kalitkába kerüljön. Köszönjük a segítséget, asszonyom! Az asszony meg csak állt ott a kert végében, a fagyalbokrok között egyetlen szál bugyiban és melltartóban, s majdnem elájult, amikor meglátta a betörő arcát. Megkapaszkodott a rendőr vállában, s akadozó nyelvvel csak annyit tudott kinyögni: „Öcsike...” Új Hevesi Napló 35
