Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Fajos: Bükkaljai ösvényeken XLVIII
négykerék-meghajtású, csillogó, drága autók. A vadászat vezetője köszöntötte a vendégeket, és tájékoztatott mindenkit az aznapi vadászat programjáról, rendjéről. Elmondta, hogy melyik területrészt hajtják meg először, hogy majd a felvezető a helyszínen pontosan megmutatja mindenkinek a lőállását és a lőirányokat. Felhívta a figyelmüket arra, hogy lehetőleg a malacait vezető kocát ne lőjék, ám ha róka van a hajtásban, és valamelyik szerencsés puskás lőhelyzetbe kerül, az meglőheti. Természetesen külön kitért arra, hogy a golyós fegyver használata nem tűr meg semmiféle - a szigorú szabályoktól való eltérést. Hogy csak és kifejezetten a megadott lőirányba adhatnak le lövést, s hogy a helyéről senki el ne mozduljon. A vendégek figyelmesen hallgatták, vállukon lógatva szebbnél szebb távcsöves puskájukat. Alföldiek, apróvadászathoz szokott kiváló sörétlövők, ám gazdag, nagyon szép őrállományuk is van, azaz számukra sem ismeretlen a golyós fegyver. Annak iszonyatos ölőereje, az expanzív lövedék rettenetes hatása. A vendéglátó társaság elnök éppen élménygazdag és balesetmentes vadászatot kívánt - mintegy zárszóként -, amikor a csoport szélén óriási csattanással eldörrent egy puska. A döbbent, néma csendben hosszan visszhangzott a hegyoldalak által ide-oda dobált szörnyű robaj, s az ijedtségtől bénává dermedt emberek azt lesték, hogy ki az, aki élettelenül kidől a sorból. A vadászatot szervező iroda képviselője eszmélt legelőször, ő volt az, aki kiderítette, hogy mi is történt. A legfontosabb dolog az volt, hogy embert nem ért lövés. A halálra sápadt zöldruhások a csoport szélén toporgó, zavart tekintetű, középkorú kollégájukra nézve értetlenül álltak, s szólni se tudtak. Értelmeset nem is lehetett volna mondani. Percek teltek el, amíg oldódott az ijedtség, amíg lassan-lassan normálissá csendesedett a zakatoló szívverés. Volt, akit kivert a veríték, volt, akinek a lábai remegtek, s volt olyan, akinek a szája széle lilult el a kétségbeeséstől. A következő történt. A vadászathoz tökéletesen analfabéta, szerencsétlen ember két hónapja szerezte meg az állami vadászvizsgát tanúsító bizonyítványt. Fegyvertartási engedélye is azóta van. A 30-06-os finn gyártmányú új, drága fegyverét három napja vásárolta. Abból még egyetlenegy lövést sem adott le. Amikor azt látta, hogy társai a tokból kiemelik fegyvereiket, úgy gondolta, hogy eljött az ő ideje is. Előhúzta a csillogó lövőcsodáját, belepréselt öt lőszert, kibiztositotta, és ez még nem volt elég. Ki is snellerezett. Úgy vetette egy laza mozdulattal vállára a szörnyű ölőeszközt. Mert fogalma sem volt arról, hogy mit cselekszik. Hogy életveszélyes az, amit csinál. Mert tapasztaltabb vadásztársaitól nem tanulta meg, nem leste el, s nem is kérdezte meg. Minek? Puska, lőszer, azután lehet lődözni. Lőtt is. A vállán lógó, lötyögő puskát akarta megigazítani, hátranyúlt, hogy megfogja a markolatát, de belenyúlt a begyorsított elsütő billentyűbe. A vadászokat szerető szentek, s főleg a Jóisten oltalmazta csupán a társait. Mert a szíjon lógó fegyver csaknem vízszintesen függött a vállán, amikor elsült. A szerencse az volt, hogy ekkor ő már a hétmilliós terepjárója felé fordult, mert valamit még ki akart abból venni. Ezért nem halt meg senki. Természetesen az autót átlőtte. Egyik oldalon - a bemeneti nyíláson a kaliber átmérőjének megfelelő lyuk maradt, ám a távozó, szétlapult ólomhegyü lövedék féltenyérnyi nyílást tépett ki a túloldalon. 18 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
