Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)

2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Fajos: Bükkaljai ösvényeken XLVIII

Hol van már a sokunk által oly gyakran visszasírt régi világ, amikor a vadászjelölt fegyver nélkül egy teljes esztendőn át részt vett minden vadászaton. Lest épített, vadföldet művelt, hajtott, etetett, s tapasztalatokat gyűjtött. Figyelt, kérdezett, tanult. S nem csak az írott szabályokat.

Mert lehetősége, sőt kötelessége volt a társaság tagjaitól ellesni az íratlan szabályokat is. Az etikát, az erkölcsi normákat. Ami nincs vastag, kiemelt betűvel szedve és kinyomtatva. A viselkedést, az idősebb vadászok, a vad, s a vadon tiszteletét. Ami a vadászat áhítatos csoda voltát megkülönbözteti a hússzerzéstől. Ami különbbé teszi az igazvadászt a hurkoló, az engedély nélkül fegyvert használó, sötét lelkű, lesipuskás orvvadásztól.

Aki tudja azt, hogy az elejtett vadnak mi jár. Aki levett kalappal adja meg a végtisztességet - az utolsó falatot - a terítéken fekvő vadnak. Akinek ünnep az, hogy puskával járhatja a természetet. Aki tisztában van azzal, hogy egy csodálatos szentélybe jut akkor, amikor belép az erdőbe.

Más idők járnak most. Nagyon más idők. És ez sajnos a vadászatra is érvényes. Más emberek járnak most a vadászok között is, és a számuk egyre nő.

Nekik bizony nem sokat mond Bársony István, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán vagy Nádler Herbert neve. De ismeretlen Studinka László és Nagy Endre neve is. És azt sem tudják, hogy az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállítás színvonalát, minőségét, jelentőségét azóta sem sikerült utolérni, túlszárnyalni, felülmúlni a földkerekségen sehol, senkinek.

Hogy nemzetünk kultúrájának jelentős és szerves része a vadászai kultúránk.

Hogy a Fekete István által megfogalmazott áhítatos és csodálatos szépségű természetleírások kötetei már 17 millió példányban jutottak el az olvasókhoz.

Ám hozzájuk nem. Mert ők ezeket nem tudják.

Ők egészen mást látnak a vadászatban, mást vélnek, és mást remélnek a vadászattól.

Új Hevesi Napló

19