Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Apor Elemér: Vers, hajnali szélben, Feje fölött a pallos árnyéka II
A fermán felsorolja a magyar végvárak elfoglalásának történetét, majd megemlékezik a mohácsi csatáról: „E várak alól világhódító vitéz seregemmel és vizen ellenrontó hajóimmal a gonosz rabló királynak tartottam. A Dráva vizén, mely nagyságban a Nilt és Oxust, bőségben pedig az Euphratest is túlhaladja, hajókból 2-3 nap alatt nagy hidat verettem seregem átszállítására és Zilkáde hó 12-én minden hadammal és hitbajnokaimmal a becstelen magyarok felé magasban szállongó király-sólyomként tartván, az ország virágzó táját győztes csapataimmal tiportattam. A gyáva ellenség jól megértette valódi állapotját, mert mihelyt dicső jövetelem híre esztelen füleihez ért volna, Magyarország Láós kral nevű pogány fejedelme - „Vesse meg az Isten az ítéletnapon” - gonosz, átkozott falkát szedett össze rögtön, és minthogy a hatalmas izlam-kard általi vesztét gonosz agyveleje már előbb megsúgta, a többi hitetlen bégekhez is segítségért folyamodott. A király mintegy 150. 000, fegyveres, acélruhába öltözött ördögféle egyénnel Budáról megindulva 7-8 napi út után a Mohács nevű mezőn megállóit. Hasztalan tanács és hiábavaló gondolat következtében számtalan ágyúval és több mint 10.000 puskával az izlam sereggel szembeszállott. Én is fenséges császári elmémet átható ihletéssel látván e verset: „Meglehet, hogy az Isten megrontja ellenségteket”, illatos bensőmben pedig e boldogságos tételt: „Örökségbe adom nektek földjüket, országukat és jószágukat” napkénti fényben ismervén fel, csak a világ teremtőjénél és nagy prófétájánál keresvén menedéket, hangya sokaságú seregemmel a pogányokra ütöttem. Az áldott Zilkáde hó 20-án, egy kedden délután egymással szemközt találkozván, kitört a harc és öldöklés tüze. Az igazhitű vitéz az „Allah ekber” és „Laillah Alallah” kiáltásait az egek felé harsogtatván, borzasztóan megrendül a föld”. Míg az emésztő szablya szikráitól a harc tüze meggyűlt és a rontó lándzsa sugaraitól a harcmező kivilágittatott volna, addig a pokolbeliek leginkább csak az ágyú és a puska tüzétől kínoztattak, e versnek megfelelőleg: „Villám esik az égből, hogy szemük fényét eloltsa”. Egyszerre a gonosz király csúf csapataival derék fővezérem Rumili beglerbég Ibrahim basa v3ezérlete alatt álló seregét megtámadta, de a basa buzgó személye hős tulajdonait tisztán megmutatta és a csillámló kard élévele a hitetleneket lerontotta. E rabló falkának megtámadtatásakor a csatatér hegyen és völgyön holtakkal megtelt. A futók az arszlánytól megijedt szamárként szaladtak és a mészárlás borzalmaitól úgy megszoríttattak, hogy a világot csak egy hangyaszemnek nézték. Valahányszor meg-megálltak, elefántdöntő katonáim életüket és vagyonukat felperzselték s a pokolba lelökték. Végtére elterjedt a győzelem szellője és mikorra azon szerencsét hirdető vers az igazhitűeknek tudatára esett volna, a gonosz király még azon órában a csatatérről megszökött. Gonosz seregét a vallásharcosok tüstént űzőbe vették, nagy részét felkoncolták, sokan pedig a Dunába szorítva Pháraó népként megfulladtak. Hercegei és főnökei lefejeztettek, s kiket a kard megkímélt, fogságba jutottak. Hála legyen az Istennek, ki az izlám zászlót győzelemmel koszorúzza, s a népek vallásának elleneit a földig lerombolja, hogy nekem oly nagy, még eddig híres nagy zultánoknak és hatalmas Chakánoknak nem adott diadalmat nagy kegyelemmel nyújtani méltóztatott. És úgy legyen.- Ezen győzedelmi hír a császári parancsnokoknak azért küldetik, hogy a közös izlámságnak öröm és vigalom, gyönyör és derülés gyanánt szolgáljon; mulassanak, örüljenek Isten nevében. E hír terjesztessék mindenfelé, hogy az örökléttel összekötött országomért minden ajak forró imát rebegjen! Kelt a nemes Zilkáde utolján 932.” 12 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
