Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Alabán Ferenc: Kisebbségi magyar irodalmak jelene és perspektívája
diszkurzusában” is, melynek következménye egy határozott rekanonizáció, ami a nyolcvanas években a szlovákiai magyar irodalomban, egy évtizeddel később pedig a romániai magyar irodalomban is lejátszódott. A felvázoltakból is kitűnik, hogy a határon túli magyarok, azoknak kultúrája és irodalma megnevezésének dolgában, minősítésében nincs egységes fogalomhasználat a szakemberek körében sem. Görömbei András tanulmánya lényegét tekintve tisztázó szándékkal és a hangsúlyok megformálásának céljából íródott. Ez azért is fontos lehet, mivel a magyar irodalom fogalmának tisztázása körül sok zavar és többértelműség tapasztalható az utóbbi évtizedben, s a rendszerváltás óta a kisebbségi irodalmak fogalmának értelmezése is problematikussá vált. Görömbei többek között Tőzsér Árpád és Grendel Lajos vélekedéseinek példáján mutatja meg a kisebbségi irodalmak létének és sajátosságainak igazoltságát. A szlovákiai magyar irodalom külön létét tagadó, az irodalmat (elsősorban) nyelvi fenoménnek tekintő Tőzsér és Grendel, a kisebbségi jelzőtől (azt bizonyára többek között lefokozó értelműnek érezve) elhatárolja magát, s a kisebbségi magyar irodalmat nem tekinti külön entitásnak. Görömbei lényegileg is feloldja az ezekből a véleményekből származó ellentmondásokat, mert a történelem és a nyelv, a személyiség, a nyelv és az irodalom szétválaszthatatlanságát követve, a magyar irodalom egységén belüli további tagolást is szükségesnek tartja, mely nem a nemzeti irodalom egységét hivatott bontani, hanem annak tartalmasabbá tételét szolgálja. Tőzsér és Grendel kitételeinek ellentmondásosságát saját alkotói és kritikusi gyakorlatuk szféráiból hozott konkrét példákon bizonyítja be, miszerint mindkét eddigi életmű felismerhetősége az a sajátság, amely elválaszthatatlan az alkotók meghatározó szlovákiai magyar helyzetétől és élményeitől, s a magyarországi irodalom kánonjába is jórészt azok által kapcsolódnak, ill. integrálódnak. Egy kisebbségi helyzetben élő alkotó műve nemcsak a magyar nyelvű kultúra rendszeréhez tartozik, hanem ahhoz a kultúráéhoz is, amelyben létrejön. Görömbeinek, mint magyarországi kutatónak az illetékessége ebben a kérdésben semmivel sem korlátozott, amikor írja: „... a nyelvi fenomén elválaszthatatlan az alkotó sorsától, élményeitől, a magyar irodalom egységén belül a külön sors külön változatokat teremt. Az irodalom értelmezéséből, a nemzeti irodalmi kánon képzéséből nem hagyhatjuk ki ezeket a külön változatokat, melyeknek nem a lényegük, de némely sajátos jegyük, színük az alkotó kisebbségi léthelyzetéből származik.” Arra a kérdésre, hogy meddig számít valaki kisebbségi magyar írónak, Görömbei ezt válaszolja: az áttelepült írók életművének élményi hátterét legtöbbször éppen az a kisebbségi sors adja, amelyikből elmenekültek, s hogy az áttelepült írók legtöbbjének éppen a kisebbségi sorssal való művészi számvetés maradt sajátos jegye Magyarországon is. A sajátosság, az önazonosság biztosítása érdekében létrejött, kisebbségi közösségmegtartó, erkölcsi, humanista programok, életművek és műalkotások alkotórészei egy szélesebb (a nemzeti kereteket is meghaladó) kultúrkincsnek, mindazonáltal ezek csak az anyanyelvüség révén bontakoztathatok ki és őrizhetők meg. A tanulmányíró értelmezése szerint a sajátosság „az önmagunkkal való azonosság joga”, ami által vagyunk, valamint „olyan érték, amely az egyéniség és a közösség személyiségjegyeinek gyűjtőfogalma”. A kisebbségi útkeresés ideológiáit és a „sorsmetaforákat” a rendszerváltást követően sok kritika érte, a magyar nemzeti összetartozás tudatának felerősödése a korábbi ideológiák és magatartásformák bírálatát is eredményezte. Ezzel párhuzamosan azonban a magyar nemzeti kisebbségek önazonosságának a megfogalmazása is teret kért magának. Az újraértelmezés szerint - példának okáért - a Gáli Ernő és Sütő András által megfogalmazott „sajátosság méltóságának” elmélete sem passzív ideológia, hanem az önazonossághoz való természetes emberi jog kinyilvánítása (minden egyneműsítési diktatórikus szándékkal szemben), Új Hevesi Napló 35
