Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Alabán Ferenc: Kisebbségi magyar irodalmak jelene és perspektívája
EEET es tudomame ma^yaw- wc</a/maÁ^e/e-ne éö/le^á/ve/cdiK^a (A Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégén című kötet kapcsán) A debreceni Csokonai Könyvtár (Biblioteca Studiorum Litterarium) sorozatának huszadik darabjaként jelent meg 2000-ben az a terjedelmes tanulmányválogatás, amely áttekintést kíván nyújtani a nemzetiségi magyar irodalmak ezredvégén kialakult helyzetéről, legfontosabb elért eredményeiről, s bizonyos értelemben jövőjének alakulásáról. A kötet címében szereplő minősítő jelző (nemzetiségi), mely egyértelműen az elmúlt politikai rezsim hivatalosan elfogadott szóhasználatát jelzi, sem a gyűjteményben található tanulmányok, írások címében, sem szövegében egyébként nem fordul elő meghatározó minősítő fogalomként. A kötet címén kívül leginkább „kisebbségi” magyar irodalmakról értekeznek a szerzők, annak az úzusnak megfelelően, amit a nyolcvanas évek végi közép-európai politikai rendszerváltás természetszerűen lehetővé tett és hitelesített. A kötet anyagához írt két bevezető tanulmány szerzői is eltérően nevezik (minősítik) a szóban forgó irodalmakat. Görömbei András írásában (A kisebbségi magyarság és irodalma az ezredvégen) következetesen beszél kisebbségi magyarságról és kisebbségi magyar irodalmakról, akkor is, amikor az etnikai kultúrákat beolvasztó globalizációról, a hagyományokról és az anyanyelv meghatározó szerepéről szól, s akkor is, amikor az egység és sokféleség lényegét, a kisebbségi magyarság önazonosságának meghatározóit, a kisebbségi programok és ideológiák jelentőségét tisztázza, vagy éppen a létértelmezés, a kisebbségi létdokumentáció és az esztétikai érték mibenlétét jellemzi és határozza meg. Szirák Péternek, a más(od)ik bevezető tanulmány szerzőjének nemcsak megközelítései, hanem fogalomhasználata is eltér az előbb említettnél (A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban). A magyar irodalom kanonizációs folyamatában Szirák történeti szempontjai kiszélesítik az időhatárokat a 19. századig, s fejlődésük alakulásában próbálják láttatni a „népi diszkurzusok” és a „modem-konstrukciók” szerepét az irodalmi kommunikáció összefüggésrendszerében. A magyarországi irodalomtörténeti kánonok mellett megkülönböztet „regionális kánonokat” (transzszilvanizmus, Fábry- program, népi diszkurzus és utómodem-avantgarde átrendeződés), foglalkozik a regionalitás új kontextusaival, továbbá a posztmodern kánon lényegével és a regionalitással való találkozásával. Nem használja sem a „nemzetiségi”, sem a „kisebbségi” minősítéseket, helyettük felvidéki, vajdasági, erdélyi (magyar) irodalmakról értekezik, „anyaországi kánon” és „regionális kánonok” szerint viszonyít. A kortárs magyar líra paradigmáiban a „centrum” és a „periféria” dialektikáját véli felfedezni, az irodalmi hatások „centrumperiféria” viszonylatainak állandó átformálódására figyelmeztet, s felhívja a figyelmet arra, hogy a hatás nemcsak egyirányú (tehát nem kizárólag a centmm felől indul ki), mivel a „periféria” egy bizonyos történelmi fázisban lényegében döntő hatással is lehet a „centrum” diszkurzusára. Az újabb költészeti diszkurzusok (pl. a neoavantgárd alkotók körének hatása) fellazítja a regionális kánonok szerkezetét, mivel a térbeli regionalitás hangsúlya helyett „egyidejű egyidejűtlenségeket” hoz létre a nemzeti irodalom történetében, másrészt a térbeli regionális kánonok fellazulása végbemegy az „irodalom teoretikus-reflexív 34 XII. évfolyam 5. szám—2002. május
