Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Minya Károly: Mai magyar szaknyelvújítás
legfontosabb, hogy az adott szakma tudósai, gyakorlati munkásai foglalkozzanak elsősorban szakáguk nyelvhasználatával. Természetesen a legideálisabb az volna, ha a kétféle szaktudás egy és ugyanazon személyben egyesülne, azonban jól tudjuk, ez szinte lehetetlen. Az intézet kapcsolatot tartana a különböző tudományágak képviselőivel, összegezné az ilyen témájú konferenciák tapasztalatait - akár az előadások kéziratai alapján -, továbbítaná és terjesztené azokat. Bizonyos értelemben a már említett reformkorihoz hasonló szaknyelvűjításra volna szükség. Megerősítésképpen hadd idézzem Fábián Pál gondolatait: „Eldőltnek látom azt a vitát, hogy a szaknyelvekkel kiknek kell törődniük: az illető szaktudomány művelőinek-e vagy a magyar nyelvészeknek, a nyelvművelőknek? Az egyes tudományágak művelői ma is, mint régen, maguk felelősek saját szaknyelvükért.” Azonban, mint említettem, a nyelvészek segítségét, tanácsait semmiképpen nem kellene nélkülözniük. Hasonló összefogásra van szükség, mint az MTA Helyesírási Bizottságában, amelynek korántsem csak nyelvészek a tagja, hanem a különböző tudományágak képviselői is. Saját szakmájuk új kifejezéseinek helyesírásban tevékenyen részt vesznek. S hadd említsek meg egy külföldi példát is, az 1995 óta uniós tag Finnorszában a csatlakozás óta nőtt a nemzeti büszkeség és tudat. A Finn Területi Nyelvek Kutatóközpontjának, amely az Oktatási Minisztériumhoz tartozik, öt részlege van, s az egyik a nyelvműveléssel foglalkozik. Feladata a nyelv- és névápoláson kívül a szaknyelvek művelése is. A már említett intézetnek a létrehozásakor lehetne támaszkodni az Anyanyelvápolók Szövetségére, az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékén működő Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoportra, amelynek alapító tagjai között nem csupán budapesti, hanem egri és nyíregyházi nyelvészek is vannak, és nem utolsósorban alapozni lehetne a Magyar Professzorok Világtanácsa anyanyelvi bizottságára. Milyen akadályok hárulnak azonban napjainkban e munka elé? 1. Ismét Fábián Pált kell idézni. O úgy véli, hogy fel kellene szabadítani a szóalkotó kedvet az alól a félelem alól, amelyet most mindenki érez, ha új magyar szót alkotni támad kedve. Ne váljanak céltáblává, esetleg gúny vagy nevetség tárgyaivá a magyar szavakkal próbálkozók. De még a minek, a felesleges, az úgyis hiába hangulatánál is nagyobb veszedelem az az igen szigorú elvárás, hogy a nemzetközi tudományos élet áramába csak valamely világnyelven lehet bekapcsolódni, leginkább angolul. Igaz, amit Michelberger Pál írt e kapcsán: a nemzetközi konferenciákon szinte kizárólag angolul lehet előadni, a nemzetközi szerzőgárdára támaszkodó folyóiratok áttértek az angol használatára, azonban nincs az a tudomány, az a szakma, amelynek ne kellene számot adni akár legújabb kutatási eredményeiről idehaza a nagy nyilvánosság előtt, ismeretterjesztő előadáson. Elengedhetetlen az idegen eredetű szakmai kifejezések anyanyelvivel történő helyettesítése. Az egynyelvüség egysíkúvá torzítja a tudományos gondolkodást. Találóan összegzi Marx György (a problémát: „Az egzakt tudomány kettős kötésben van: amerikaiul kell beilleszkednünk a világ tudományába, kultúrájába, amerikaiul kell kulturális, tudományos, gazdasági megbecsülést kivívnunk hazánk számára. Viszont magyarul kell szólnunk a társadalomhoz, megköszönve a támogatását, bemutatva neki a jövő irányait, a modern tudomány értékeit és a csúcstechnikát.” 2. A Magyar Nyelvstratégiai Intézet létrehozását pedig az nehezítené, hogy néhányan, sajnos közöttük nyelvészek is, ebben központosító és politikai hatalomra törő szándékot látnának. Lehet ezért volna célszerűbb, ha az Akadémia volna az új intézet kezdeményezője és háttere. Egyébként az utóbbi időben nem egy nyelvész szoros kapcsolatot vél felfedezni a nyelvművelés és ideológia, illetve politikai hatalom között. 60 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
