Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - KÖZÉLET - Székely Kiss Edit: Úti élmények „Csángliából”
sikerül tervét valóra váltani! Ennek a harmincötéves fiatalembernek az eddigi életútja is regénybe illő. Micsoda kitartás, akaraterő kellett ahhoz, hogy eljusson idáig! Adja a Gondviselés, hogy megtalálja boldogulását a szülőföldjén! Késő délután egy autót fogadott Duma András, hogy elvigyen a klézsei régi temetőbe. így megláthattam és lefilmezhettem a kis templomot, amelyben Petrás Incze János misézett és amely alatt eltemették. A hivatalos verzió szerint rablógyilkosság áldozata lett. Emlékét semmi sem őrzi, mert a román hatóságok minden jelet igyekeztek eltüntetni. Már a sírkeresztje sincs meg! A szájhagyomány azonban elpusztíthatatlan, nemzedékről-nemzedékre száll. Másnap megismertem egy nagyapát és az unokáját. Gerfi Mihályhoz indultam és Győrfi Mihályhoz érkeztem. Megismertem egy tizennyolc- húsz év körüli, jóvágású, magyar származású és magyar nevű fiatalembert, bizonyos Diák Máriuszt, aki azonban nem tudott magyarul. Hogy is volt ez? B. Flori ugyanaz a korosztály, mint Máriusz. Mióta iskolába jár, csak román nyelven tanul, kortársaival maguk között többnyire románul beszélnek. Számukra már a megváltoztatott, románosított nevek a természetesek. Ám Flori falun él, szülei maguk között otthon magyarul beszélnek (ők még Petru Groza idejében magyar iskolába járhattak), így az ő anyanyelve magyar. Ő Gerfi Mihály házába vitt. Apóka még nem ért haza, de ott volt az unokája Máriusz, aki Bákóban él a szüleivel együtt és vegyipari középiskolában tanul. A városban élő szülők otthon is románul beszélnek. „Csángóul” csak akkor, ha szüleikkel, testvéreikkel találkoznak. Máriusz ilyenkor csak hallgatja őket. Meg nem szólal magyarul, de sokat megért abból, amit beszélnek. Érdekes volt a kommunikációnk. Flori tolmácsolt, de azt vettem észre, hogy mielőtt lefordította volna a mondandómat, Máriusz már széles mosollyal reagált. Különösen, mikor mondtam neki, hogy milyen helyes-kedves, tipikusan magyar vonásai vannak. Megkérdeztem tőle, nem érzi-e úgy, hogy ismernie kellene apókájának, azaz őseinek a nyelvét? Megértette és bólogatott. Flori magyarázta el helyette is, hogy mi ez a tudathasadásos állapot. A városban kicsúfolják azt, aki „ csángóul” beszél. A szülők, ha meg akarják ettől kímélni a gyermeküket és biztosítani akarják az érvényesülését, csak román nyelven szólnak hozzá. Közben megérkezett a házigazda. Barátságosan adjonistent köszönt és bemutatkozott Győrfi Mihály! Neki nem számít, hogyan írják a román hatóságok a nevét, az ő zsigereibe a Győrfi ivódott be! Hogy is tudná elfelejteni az édesapja nevét? Kedves magyar Flori és Máriusz! Nem Gerfi, mert apóka még őrzi családja ősi nevét, amelyet eddig (!) évszázadokon át sem tudtak elpusztítani! De veletek mi lesz? Elég volt egy-két évtized ahhoz, hogy beolvadjatok a román tengerbe? Győrfi Mihály örülne, ha anyanyelvén beszélhetne az unokájával. Mikor elmondtam neki, hogy közel ezer kilométerre innen Egerben is igen gyakori név a Győrfi, igen elcsodálkozott. így beszélt a családja történetéről: ... gyermekeik gyermekei is legyenek békében és értekezzenek jól! ” Új Hevesi Napló 91
