Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - KÖZÉLET - Székely Kiss Edit: Úti élmények „Csángliából”
„Mink csak a magyarok felől jöttünk el. A Rókák, Győrfík ezek mind onnan való jövevények. Amikor hamarabbi verekedések vótak, akkor vagyunk eljőve errefelé, Bákó megye felé. Nevünk a kettődik háborúkor változott meg. Én hatvanhárom éves leszek nojembrinek negyedikén. Hét gyerekem van, öt lány és két fiú. Itthon egy sincs már.” Kérdeztem, hogy mit üzen a magyarországi magyaroknak? „Én azt bírom üzenni, hogy jó egészségük legyen és legyünk barátok örökké, míg ez a világ tart. Míg élünk a földön a gyermekeik gyermekei is legyenek békében és értekezzenek jól!” Kedves Mihály gazda! Köszönöm e szép szavakat honfitársaim nevében is. Terveink között szerepelt még Petrás Incze János szülőfalujának, Forrófalvának vagy más néven Kákovának (Färäoani) a meglátogatása. Önkéntes idegenvezetőnktől, Duma Dánieltől kértük, mutasson meg nekünk ezenkívül még néhány csángó falut és tegye lehetővé számunkra, hogy beszélhessünk ottani emberekkel. így hát elindultunk egy forró nyári napon. Forrófalva kihaltnak látszott a déli hőségben. A főtéren álltunk meg, amelyet betölt egy új, impozáns (majdhogynem) katedrális és vele szemben egy nagy plébánia épület, amely Dani szerint az apácák lakhelyéül is szolgál. Láthatóan a közelmúltban felépült negyven új katolikus templom egyike, amely köré egyházi központot építettek. Eme nagylelkűségéért cserébe azt várja el a román állam az egyháztól, hogy szövetségese legyen az asszimilációs törekvéseiben. Megálltunk az első világháborús emlékmű előtt. Miközben a román nyelvre átírt magyar neveket olvasgattuk, megszólított bennünket román nyelven egy férfi, aki csángónak vallotta magát. Nagypatakon Dr. Fabríciusz László bíró nyomában jártunk ismét, amikor Dani Kotyor Anna néni házához vitt bennünket. Ők ketten úgy kerültek ismeretségbe egymással, hogy sok évvel ezelőtt keresztapának hívta Anna néni Budapesten dolgozó hozzátartozója a bíró urat a lakodalmába.(nunta) Az úgynevezett „szöszös” nyelvjárás sajátosságait figyelhettük meg Anna néni beszédében. Arra a kérdésemre, hogy mióta él Nagypatakon (Valea Mare), a következőt válaszolta: „Hetvennyolc esztendeje ott születtem, ott éltem, ott gyermekeskedtem. Itt, ha nem volt fiútestvér, én kellett ott maradjak azon a helyen, ahol vagyok. Nem vót ki. A testvéreim meghóttak. Négy lánygyerekem van. El vannak menve. Ki ment el, ki még nem. Egy hon van. Dolgozik az ávioanoknál. Moszt koncsetját megosztotta vót. Úgy talált, hogy felit kiadták tavasszal, felit kiadták moszt éppen és a héten még hon lesz. Ha kitelik, menen vissza.” Közös ismerősünkről a következőket mondta: Vaszámap reggel jött volt fel Klézéről. Gyalog feljött. Úgy jött örökké föl. Klézéig jöttek föl Csikszomolyóról. (Mi csodálkoztunk.) Nem voltak fáradtak, azért jöttek.(Tréfálkozva mondta és nevetett.) Kicsit megfáradtak az úton.” Tőle Dani R. Leonárdhoz, barátjához kísért bennünket, aki egyedül volt otthon. Ő Budapesten tanul az ELTE-n, magyar szakon. Tizennégy éves koráig csak románul tudott beszélni. Ezt követően a Csíkszeredái Segítő Mária Gimnáziumban tanult meg magyarul beszélni. Anyanyelvének a román nyelvet vallja, mert hozzá az édesanyja csak román nyelven szólt. A nemzetközi előkészítő után sikeresen vette az akadályokat. Az első évben nagyon nehéz volt megszoknia, mert idegennek érezte magát és elveszettnek abban a nagyvárosban. Zavarta az örökös rohanás és az, hogy az embereknek semmire sincs ideje. Nem volt senki, akihez fordulhatott volna a gondjaival. Nem ismerte az ország szokásait, történelmét. Nehéz volt az ismeretanyaghoz felzárkózni. Hirtelen fel kellett nőnie, mert az édesapja tavasszal rejtélyes körülmények között meghalt egy hajnalon, mikor munkába 92 XII. évfolyam 3. szám—2002. március
