Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Baljóslatú ősz
fecske Csaba L/óa/J/já/a/d öófc Elmúlt a nyár, visszatérő lelke ott bolyong a zörgő nádasokban, a békák lakta savanyú szagú mocsárban. A fiú előkereste a padláson kopott táskáját, letörő lgette róla a hetek alatt rárakódott port meg pókhálót, egy ideig szomorúan nézte, kicsit elfacsarodott a szíve, a táska, mely újra könyvei, irkái otthona lesz, nyúlfarknyi időre a nyár, a szabadság, a boldogság koporsója volt számára. Méltatlankodva, duzzogva a sarokba lökte, aztán fogta magát, s meztelen talpaival kis porfelhőket lebbentve maga körül a rétre szaladt. Közel volt a kis mocsár, a Mocsolyás: békák, szúnyogok, siklók és vadkacsák tanyája. Érezte nehéz, fojtogató szagát, hallotta a szélben meg-megrezzenő sás, a felrebbenő madarak hangját. Hanyatt fekve az eget nézte, meg a patakparti füzek vénülő zöldjét, gondolatban elbúcsúzott a nyártól, eszébe jutott az iskola, az összefarigcsált padokkal, olajos padlóval, a szekrény tetejéről üresen bámuló emberi koponyával. Gyászos hangulat fogta el. Idegen hangok ülték meg a mezőt, félelem fogta el. Nem tudta volna megmondani, hogy mitől félt, de félt. Sötéten közeledett az ősz, volt benne valami nyomasztó, maga se tudta, miért, baljóslatúnak érezte a leperdülő levelek zörrenését, a szántások felől áradó nehéz illatot, a sűrű ködöt, ahogy rátelepedett a mezsgyék kökénybokraira, a ködben eltévedt madárhangokat, a reggeli harangszót. Az erdőből kakukk hangja hallatszott, az örökkévalóság dala, amely árnyékokkal bútorozta be lelkét. Az ősz hangjaira fülelt, a lángocskákként rebbenő lepkékre, futkorászó bogarakra, elmosódó emberi hangokra. Vasárnaponként fekete varjak, öregasszonyok rajzottak ki a templomból, sápadtak voltak, hallgatagok. A templom előtt, a kőkereszt körül izgatottan tanácskozó, mormogó férfiak, olykor elgurult egy-egy szó, akárha súlyos vasgolyó, nem értette a fiú, politika, forradalom, megérett az idő... de érezte erejüket, sietve otthagyja a felnőtteket, kitolja a fészerből a biciklit, megmámorosodva tekeri a pedált, elfutnak mellette a házak, haja a homlokába hull, fülébe csókol a kacér szél, szabadnak érzi magát, könnyűnek. Recsegő hangokat hall a rádióból, ünnepélyesen, gyászosan zengő szavakat, zúgást, zörejeket, akár a szélkorbácsolta víz, hullámzik a hang, nagybátyja tekergeti a gombokat, komoran bámul maga elé, mint a többi szótlan férfi - tízen is körbeülik az öreg telepes rádiót -, s mint valami orvosságot, szürcsölik a híreket, várják az ítéletet vagy a felmentést, nem tudni, mit, de várnak valamit nagyon, amitől megváltozik az életük. Szinte hallani, amint feltörik az elhullott szavak héját, hogy a belsejébe nézzenek, de csak értetlenül bámulnak maguk elé meg egymásra, néha nagyokat sóhajtanak, mormogás fut végig a szobán, bólintanak, hümmögetnek, fölcsillan a szemük... na most, gondolja a fiú, szíve hevesebben kezd verni, de nem történik semmi különös, nem nyílik meg alattuk a föld, nem szakad rájuk az ég, marad minden a régiben, a rádió ontja magából a hangokat, zúgás, recsegés árad belőle, felfoghatatlan, idegesítő hanggörgeteg. Suttogások foszlányait hozza a szél, balladák lapjait pörgeti. Elvitték Józsi bácsit, elvitték Samu bácsit, ma hajnalban eljöttek Pista bácsiért is, a szomszédjukért, akinek nem volt gyermeke, ezért örökbe akarta fogadni őt. Tiéd lenne az egész kert, a gólyafészek is a kéményen, minden a tiéd volna, alkudozott vele a férfi, és megsimogatta a fejét. Izgatta a dolog a fiút, mégse merte vállalni, hogy idegenek gyereke legyen, fogadott gyerek, mostoha, bár szerette Pista bácsit és a feleségét, aki most kezét tördelve siratja párját, akiért eljöttek és elvitték, kik vitték, hová vitték, senki se tudja. Senki se tudja, senki se mondja... kulák volt, hallja, de nem tudja, mi az, hát anyját kérdezi, anyja riadtan néz rá, nem felel, 22 XII. évfolyam 1. szám—2002. január
