Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Baljóslatú ősz
úgy tesz, mint aki nem hallotta, megemeli a fazék fedelét, a fólágaskodó gőz szétterül az edényen, néhány vízcsepp sisteregve hull a tűzhelyre, bab illata terjeng, ismerős illat, szájában összefut a nyál, éhes már nagyon, most jut eszébe, hogy még ma semmit sem evett azon a néhány szem szilván kívül, amit reggel szakított le a fáról, a harmattól lucskos levelek közül. Izgatott várakozás feszül benne, mindenben valami mást lát, mást fedez fel, mint azelőtt, kételkedik az egyszerű, nyilvánvaló dolgokban, mert az most nem lehet, nem lehetséges, hétköznapi, megszokott életük megváltozott, a félelem és a nyugtalan várakozás változtatta meg. Nyugtalanul és fontoskodva járja végig a kertet, széthajtogatja a ribizli. És pöszmétebokrokat, beledöf egy bottal a boglyába, bekukkant a nyirkos leheletet árasztó kamrába, szeretne bölcsebb lenni, fölfedni a titkokat, amelyek elrejtőztek előle. Hirtelen meggondolással nekivág a falunak, csak úgy céltalanul járja az utcákat az alvégtől a felvégig, benyit a kocsmába, füst csipős szaga csapja meg az orrát, poshadt söré, boré, felfordul a gyomra, sietve kifarol a hangos helyiségből, a boltban vesz öt deka cukorkát, volt egy kis spórolt pénze, a nagyanyja adta neki valamiért, talán azért, mert segített neki kapálni vagy feladni a batyut a hátára, málna alakú cukorkák voltak, néhány szem az egész, mire hazaért, elszopogatta mind, szájpadlását fölsértették a cukorka kemény szilánkjai, nyelvével babusgatta az érzékeny részeket... Hóna alatt két kézzel szorítja görcsösen a libát, nagy darab jószág, kövér és nehéz, anyja hizlalta kukoricán, sokszor elnézte, ahogy a fürge ujjak a liba gigájába gyömöszölik a kukoricaszemeket, a liba szeme, mint két kavics, vergődve tiltakozik, de ennie kell, szárnyával csapkodna, ha bírna, de testében marad a mozdulat, a fiú anyja erősen a lába közé szorítja, moccanni se tud, csak nyelni, nyelni. Anyja egy kék zománcú, kopott kis bödönt cipelve baktat mellette, zsír van a bödönben, finom, ikrás zsír, amit nagyon szeretett a fiú kenyérre kenve zöldhagymával. Beadásra visszük, mondja az anyja sötét arccal, kinek adjuk be a libát meg a zsírt, kérdezi, az államnak, hangzik a felelet rekedten. Az államnak, fiacskám, és lépkednek lassacskán a meleg porban mezítláb. Az állam szomorú szemű, hadari beszédű öregember, kampós orrán piros vérerek futnak szanaszét, mintha főtt céklából faragták volna azt a furcsa kiszögellést az arcán, Józsi bácsinak hívják, Józsi bácsi az állam, dörmögő hangon fogadja köszönésüket, vajon mért fél mindenki az államtól, tűnődik el a fiú, ahogy megállnak a nyikorgó ajtajú bodega küszöbén, amelynek közepén ott áll feltűrt ujjú ingben az öreg, mintha egyenesen rájuk várt volna. A falon, talán csak azért, hogy a repedést takarja, egy nagyfejű, mosolygós ember képe van akasztva. Az öreg leméri a zsírt, a libát, dünnyög egy sort, aztán pecsétes irkájába firkant furcsa kalligráfiákat nyelvével megnedvesített, tompa hegyű tintaceruzájával. Hirtelen elneveti magát a fiú, látja, hogy a kopasz ember elégedettséget, magabiztosságot sugárzó arcára a légy odapöttyint egy pontot, akkorkát csak, mint amilyen az i betűn szokott lenni, ha nem figyel oda, észre sem veszi. Az öreg rosszallón követi a gyerek tekintetének irányát, ránéz a képre, és ijedtében lekapja a szögről, kezefejével gondosan megtörölgeti, és úgy teszi vissza. Könyörgően bámul anyára és fiára, ujját a szájára teszi, pszt, mondja nekik hangtalanul, a fiú az egészből semmit sem ért. Éjszaka baljóslatú jelet küldött az ég, lezuhant a templom keresztje, a tetőt beszakítva a sekrestye elé zuhant, ott hevert a fűben néhány löttyedt szilvaszem között. A fiú csodálkozva nézte, mekkora a kereszt, nagyobb, mint ő, ki hitte volna, hiszen ujjnyinak, ha látszott ott fönt a torony tetején, a szédítő magasban, ahová annyira vágyott, s ahová társaival többször is megkísérelt fölmászni, de csak a keresztet tartó gömbig jutottak, nem kismiska volt az sem, pallókon, korhadt gerendákon egyensúlyozva kapaszkodni fölfelé. A torony gömbjén egy kis rozsdás vasajtó volt, nagy nehezen kinyitották, alattuk szédítő Új Hevesi Napló 23
