Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Zimányi Árpád: A nyelvi gazdaságosságról
beszéd fonalát, mégis tőlük válik természetessé a társalgás. Ám az ilyen fordulatok és másféle terjengős megoldások nem mindig fogadhatók el az Írott szövegekben. A nyelvművelésben több szóval illetik a fölösleges elemek halmozását: például bőbeszédűség, szószaporítás, a legáltalánosabb megnevezés a terjengősség, és ismeretes még a terpeszkedő kifejezés fogalma. Az utóbbi igen szemléletesen, képszerűen utal a jelenség lényegére. Mivel a terpeszkedő kifejezések sajátos és gyakori típust alkotnak, először ismerkedjünk meg velük. Érdekes módon főleg a hivatalos nyelvben, a közéleti, politikai stílusban, illetőleg a sajtóban gyakoriak az indokolatlanul túlbonyolított szerkezetek. Sokszor egy szóval is kifejezhetjük ugyanazt, amit fölöslegesen több szóval nevezünk meg: intézkedést foganatosít - intézkedik, változtatást hajt végre - megváltoztat, vizsgálat tárgyává tesz - megvizsgál, javításokat eszközöl - javít, megjavít. A terpeszkedő kifejezések általános jellemzője, hogy tartalmatlan igével vannak megszerkesztve: foganatosít, eszközöl, végrehajt. A rövidebb változattal összevetve kitűnik, hogy a kifejezés magja egy tartalmas ige (intézkedik), amelyből főnevet képezünk (intézkedést), s ehhez kell hozzátennünk a tartalmatlan igét, hogy a kifejezést újra igésítsük (foganatosít). Ezek a jelentéstanilag üres elemek valamelyest emlékeztetnek az indoeurópai nyelvekből ismert segédigékhez. Az imént a hivatalos stilus néhány jellegzetes példáját emeltük ki. Róluk azonnal érződik hivatalos voltuk, így efféléket a köznapi társalgásban nem is igen használunk, s az irodalmi nyelv sem él velük. Bár nyelvi szempontból indokolatlanok az említett terpeszkedő kifejezések - hiszen a hosszabb változat nem jelent mást, mint a rövidebb -, mégis léteznek, s a jelek szerint nem lehet száműzni őket a nyelvhasználatból. Ma már sokan nem is érzik helytelennek az ilyen alakulatokat, sőt úgy vélik, hogy velük lesz igazán hivatalos a megfogalmazás. Számos további példával szemléltethetjük a terpeszkedő kifejezéseket: tárgyalásokat folytat - tárgyal; kritikát gyakorol - kritizál; fejlődés mutatkozik - fejlődik; fürdőt vesz - megßrdik; vizsgát tesz - levizsgázik; nyugdíjba helyez - nyugdíjaz. A rövidebb változatok a magyar nyelv ősi, toldalékoló jellegét mutatják, ezért ragaszkodhatunk hozzájuk. Nem véletlen, hogy a többszavas változatok között szép számmal vannak idegen mintára keletkezett tükörfordítások. De a terjengősség nem mindig egyenlő a helytelenséggel! Jó néhány esetben választékosabbnak érezzük a hosszabb formákat, vagy jelentéskülönbség is kimutatható: beszél - beszédet mond; megköszön - köszönetét mond; megdicsér - dicséretben részesít; meglátogat - látogatást tesz; népszerű - népszerűségnek örvend. A használati kötöttség szembeállítással világítható meg: a köztársasági elnök ünnepi beszédet mond, míg a tanár az órán beszél; megköszönöm barátomnak az ajándékot, de a miniszterelnök köszönetét mond a másik állam vezetőjének az árvíz idején nyújtott segítségért. A terpeszkedő szószerkezetek másik nagy csoportja a személytelenség kifejezésére alkalmas. Mint tudjuk, a hivatalos nyelv nagyon kedveli a személytelenséget, s nem volt ez másként azelőtt sem. Egészen a XIX. század közepéig általános volt a -tátik, -tetik képzős szenvedő igék gyakori használata: kidoboltatik; közhírré tétetik; a munka elvégeztetett; a feladat végrehajtatott. Csakhogy az 1800-as évek második felétől igen erőteljesen bírálni kezdték a szenvedő igét, magyartalanságnak, rút idegenszerűségnek bélyegezve (-tátik, - tetik a magyarban nem használtatik). Néhány évtized leforgása alatt sikerült is szinte teljesen kiirtani a nyelvünkből, pedig valójában belső magyar fejlemény volt, és legföljebb használatának gyakorisága növekedett a latin és a német hatására. Ekkor űr keletkezett a nyelvhasználatban, s ezt a hiányt pótolták az azóta kialakult személytelen terpeszkedő kifejezések. A legtöbbet a tartalmatlan kerül igével szerkeszthetjük: átadásra kerül, 44 XII. évfolyam 2. szám—február
