Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Nyelvédesanyánk
Ez önmagában még emberi dolog is lehetne, hiszen senki sem tökéletes. A különös csak éppen az, hogy miért épp a magyar nyelvre zúdítják mérgezett nyilaikat. Mintha megrögzött mazochisták lennének, és még azt sem bánják, hogy saját műveiknek az esetleges értékeit is lebunkózzák, hiszen ha valamilyen alaplehetőség nincs meg egy nyelvben, akkor az általános hiányt, fogyatékosságot jelent minden területen. Ezek a nagy felhördülök már csak írnak a nyelvünkön, de nem olvasnak, és már semmit se hallgatnak meg magyarul. Például sohasem olvasták azt a könyvet, amelynek a címét illesztettem írásom élére? Sohasem hallották Teller Ede szavait, a nagy tudós hálás volt ennek a nyelvnek, gondolkodásmódjának alapját látta benne. Dienes Valéria Bergsonnak a nyelvünkről szóló gyönyörű szavait tolmácsolta. Heidegger is jó szándékkal érdeklődött nyelvünk iránt. Mindez valószínű, hogy hazugság? Minden írott emlék is csak füllentés, esetleg kegyes csalás? Biztosan az is csak képzelgés, hogy bizonyos szavainkat, neveinket már jó ezer éve leírták, és ezek az iratok vérzivataros századok ellenére megmaradtak. Az is csak „irracionális” esetlen álom, hogy szövegeink oly korokból is maradtak meg, amikor az angol nyelv még nem is létezett. Épp a történelmi viharok bizonyítják, hogy sokkal több nyelvemlékünk lenne, ha a Kárpát-medence nem lett volna annyira huzatos... Persze védekezni lehet, de vannak, akik nyelvünk gyarlóságát axiómának tekintik - dogmának, ezzel pedig nehéz bármit is kezdeni, mert köd ülte meg az illetők agyát, az pedig rémes. Jelenleg ezt nehéz megtenni, mégis induljunk ki abból, hogy hallgassuk meg a másik felet, igyekezzünk követni annak a gondolkodását. Hát legyen! Nyelvünk alkalmatlan a fdozófiai gondolatok közlésére. Általában alkalmatlan olyan tartalmak megnevezésére, amelyeket fejlett nyugati nyelveken játszva ki lehet fejezni. Az egész valami kölönc, amelyet nem szabad a jövőbe átvinni, mert csak szégyenkezhetünk fogyatékosságunk miatt... Dante a pokolban nem nézett oly döbbenettel az elképesztő jelenetekre, mint én ezekre az égbekiáltó, iszonyúan hazug vádakra. Az ilyen nyegle leírás, minden érték semmibevétele jókora ellentmondást is tartalmaz. Volt oly kor, amikor a minket nem szeretők azt mondták, hogy Európába betévedt nép fiai vagyunk. Olvastam olyan nem magyarul írt magyar irodalomtörténetet, amelyben rengeteg érték van, csak fura módon épp a múltunk, a honfoglalásunk kapcsán maradt meg a régi mákony, és a nagy pillanat, a mi civilizálódásunk hajnala e szerint a „szentencia” szerint csakis a nyugattal való kapcsolattal kezdődött, tehát múltunk megítélésében volt az óriási zökkenő: kimaradt az, hogy valami értéke már volt akkor is a népünknek. Ezek után üdülés volt a „Mondo dei due évi” oktatási céllal írt, háromkötetes olasz mü. Ebben a kilencedik század ismertetése tömör és minden elfogultságtól mentes. Kiderül, hogy a korabeli Európa sorsát három katonai hatalom határozta meg, az arab, a normann és a magyar. A szerzők azt is hangsúlyozzák, hogy a mai olasz művelődést nem szabad úgy felfogni, hogy az csakis a hajdani latin (görög) leszármazottja csupán, mert az úgynevezett „barbárok” magukkal hoztak több olyan értéket, különösen díszítőművészetükkel, amely így, azon a szinten korábban a mai olasz földön nem létezett. Lám, a valóság mindig egyszerűbb, mint bizonyos agyrémek. Ezek az utóbbiak „szelíden” azt is ecsetelhetik, hogy mi ide, jelenlegi hazánkba eleve úgy érkeztünk, hogy amerre csak jártunk, mindenütt csak átvettünk valamit, mert semmi alkotóerő nem volt bennünk. Ez velünk született adottság, nyelvünk mai állapota is ezt tükrözi: örökletes butaságunk jeles bizonyítéka. A másik adat, amely a tényeket rögzíti, homlokegyenest más, ellentmondása ennek. Láttuk az imént. Melyikben higgyünk? Ez fölösleges kérdés, mikor ismerjük az 40 XII. évfolyam 2. szám—február
