Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Nyelvédesanyánk
EEET ES TUDOMÁNY &u&nády. JQáix/Á 'SsYye/védeáaiiyd'nA Vannak olyan néger törzsek, amelyeknek a tagjai még mindig őriznek egy gyönyörű szokást. Ha bárki szidja előttük édesanyjukat, eléállnak, és azt mondják, engem üss, de anyámat hagyd békén! Úgy gondolom, hogy én sem cselekedhetem másképpen. Nagy tiszteletem fejezem ki ezek iránt a tőlünk oly távol élő igaz emberek iránt, és tanulok tőlük, és most ünnepélyesen mindazok elé állok, akik szidják, gyalázzák nyelvédesanyámat, és egyenként szólítom őket: Engem üss, ne az édesanyámat! - Jönnek is bátran és büszkén a pokolmélyi lelkeknél feketébb színben. Örömmel lódul ütésre a karjuk, és én a szemükbe nézek. Iszonyat és borzalom fog el. Őket is ez a nyelv táplálta, ők is ennek az éltető nedveit szívták magukba. Elhitették az emberekkel, hogy értik, érzik ennek a nyelvnek a lelkét, majd megtagadták, sárba tiporták, gyalázzák most is. Mint leples foltú makogó kísérteteket látom őket magam körül. Mi tette őket ilyenné? Mi az a varázslat, amelynek a hatalmában élnek? Hogyan jutottak ebbe az állapotba? Hogyan süllyedtek ide? Mitől olyan undorítóak? Elsősorban attól, hogy nekik is az anyjuk volt ez a nyelv, és most iszonyú indulattal ellene fordulnak. Simon Istvántól egyszer a tanítványaim azt kérdezték, hogy mi a véleménye kortársai szerelmi költészetéről. A válasz nagyon meglepte a hajdani diákokat, hiszen azt hitték, hogy a kortársak kapcsán majd valami udvarias, dicsérő választ kapnak, a „nehéz megérteni, de szeretni kell”, „a mai költőknek már nincs tabuterületük” bölcs felvilágosító igéit. Ehelyett az akkor nagyon híres költő nyíltan a következőket mondta: „Nem szeretem bennük azt, hogy szerelmes verseikben elsősorban az utcanőkhöz szólnak, és többnyire elfelejtik, hogy szerelmük tárgya leendő gyermekeik édesanyja is lehetne.” Lám, a kórkép és a korkép így csendül össze. Ezek a leples, körém sereglő lények valóban pokoliak, mert ők szerintem még nagyobb túlzásba estek, mint az iménti, egyhangú témát szajkózó költők. Ők ugyanis az anyjukat támadják meg, szidják, gyalázzák, mintha utcanő lenne, vagy esetleg szellemi fogyatékos. Topp! Álljunk meg egy szóra! A dolog bibéje talán éppen itt van. Igen! Fogyatékos! Egy anyát így bemutatni szerintem még gonoszabb, mint elmondani róla, hogy utcanő, esetleg kitartott volt. Gondoljunk a Traviatára, és ha fülünkbe csendül Verdi zenéje, a Simon István-i példa is gyanússá válhat. Pedig a gyanúnak itt semmi logikai alapja nincs, hiszen Simon István sem azt állította, hogy ő tilosnak tekintette azt, hogy bárki is az erkölcsi nihilről beszéljen, egyszerűen csak azt közölte, hogy ő elutasítja ezt az egyoldalúságot. Verdi Violettája a halálos betegség szorításának idején fedezi fel azt a nagy értéket, amelyet ő eddig nem talált meg, és rövidesen elveszít. Tehát az elveszített boldogság fájdalma hatja át egész lényét. Ő anya már sohasem lehet. így az ő sorsának és a mi nyelvédesanyánk párhuzamának különösebb kapcsolata nincs. Violettát csak Simon István megjegyzése miatt említettem, mert tisztázni és hangsúlyozni akarom, hogy itt semmi prüdériáról sincsen szó. Tehát visszatérhetünk az alapkérdéshez, mely szerint már kiderült, hogy nyelvet kaptak azok az elszánt üldözők, de szívet nem. Új Hevesi Napló 39
