Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Barcs János: Két pofon ürügyén
C/cXi/rcA tSTám /loßin ümlauétfi Ebéd után jóllakottan léptem ki az építkezés ebédlőjéből az utcai kavargásba. Kitűnő ebéd volt ma - gondoltam magamban elégedetten. Egyeztettem az órámat a kirakatban ketyegő órákkal. Az órásüzlet kirakata előtt picit elidőztem, s közben rágyújtottam. Formás karikákat fújtam a kirakat üvege felé. Bosszankodtam. Immáron napok óta folyton három percet késik ez a nyamvadt karóra. Igaz, amazok ott bent a kirakaton belül sem jártak egyformán... A fölső sarokban az a harmadik meg, pontosan hét percet késik.- Ezekhöz nem igazítom - mondogattam magamban. Majd este otthon a munkásszállón az esti krónikához, az biztos, hogy pontos. Csalódottan fordultam el a kirakattól, közben valamit motyogtam. Aztán csöndben elindultam a közeli építkezés felé. A teherfölvonó lift kontyán ott égett erősen a nap. A tiszta friss ragyogásban messzire csillogtak a fölállított karcsú csőállványok. Elfáradt a szemem, és hirtelen ködöt láttam magam előtt... valaki nekemjött a forgatagban. Csaknem feldöntött bámészkodásomban. Utánafordultam, meg akartam szidni... Nem tettem. Előttem sárga villamos csöngetett. Itt mindig olyan forgalmas az utca - gondoltam. Az üzletek előtt ráérő, bámész tömeg toporgott. A Pályaudvar fölötti égen a felhők mély hasát csiklandozva, repülőgép csillogott. Szeretem a repülőket, persze csak így lentről nézni... A pályaudvar poros homlokzatáról a nagy óra rámkacagott: Nyolc perc múlva fél egy. Megerőltetett csuklómat arcom elé emeltem, s az órámra néztem. - Végre! Végre van egy óra a közelemben, amelyik az én órámmal együtt jár! Hangosan fölnevettem. Nem illik így viselkedni az utcán - gondoltam, de már későn... A járókelők gyanúsan csapták felém tekintetüket. Arcukra az volt írva, hogy ők gondolnak valamit rólam. A sarki cukrászda előtt egy diákfiú meg egy diáklány fagylaltot nyalogattak. Végignéztek tetőtől-talpig. Habarcstól pettyes, foltos overallomat látva, szemmel beszéltek egymáshoz. Megértettem őket, jelbeszédüket... S oda szerettem volna súgni a fülükbe: tanuljatok, kedveseim, megéri. Később a könyvesbolt kirakata előtt állok a sarkon. Gondolatban válogatok a sokszínű könyvek között. Sajnos ma nincs nálam pénz, motyogom magamban. Valaki hátulról befogja a szemem. Vajon ki lehet ez? - tűnődöm. Biztos, hogy ismerősöm. Kitapogatom hátranyúlva a szememet lezáró ujjakat. Jobb hüvelykujjam a feszülő tenyér alá csúszik. Kérges tenyér. Ez biztos a Danyi Gerzson, mondtam ki kapásból. Őrá gyanakodtam a kópéra, a kétbalkezes átképzős kőművesre. Özvegyember, amolyan kihalt lélek. Nincs szerencséje a nőknél. Neki, dicsekvése szerint sohasem volt privát szeretője. Vajon most mi szállt beléje, hogy éppen velem viccelődik? Már vártam, hogy valami vallásis miseéneket fog a fülembe dúdolni, mert munka közben ezek az ő munkát serkentő „slágerei”. Hirtelen hátranyúltam. Éreztem, pámás combot tapint a kezem szoknya alatt. Szándékosan még följebb csúsztattam tenyerem... Hangos női kacagástól kísérve bomlott le szemem elől a kérges tenyér. Elvörösödtem. 30 XII. évfolyam 2. szám—február
