Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cserniczky Gábor: Halálra ítélt magyar anyanyelvünk!
macfycw Gyermekkoromban - vagy 60 ével ezelőtt - ha valaki idegen szavakat kevert bele beszédjébe, azt kivagyiságból, megkérdőjelezhető műveltsége fitogtatásából tette, ami miatt a háta mögött rendre megvetették, kigúnyolták úgy, hogy azt csak egyedül ő nem vette észre. Ez főleg az arisztokraták, főnemesek körében volt tapasztalható leginkább, de szép számmal előfordult jólnevelt úrikisasszonyok meg úrhatnám polgárok (tekintélyt szerzett kisiparosok, stb.) köreiben is. Nem így napjainkban! Ma TV-ben, rádióban, közkedvelt napilapokban, folyóiratokban... sorolhatnám... olyan természetességgel használják az idegen szavakat, mintha az eredendően szoros tartozéka lenne anyanyelvűnknek. Csak éppen az oka nem világos előttem és gondolom, sokak előtt. Testületeknek, szerkesztőségeknek, a politikának nincs szüksége űrhatnámságra, de akkor miért nem fejezik ki magukat briliáns csillogású magyar szóval, ami egyébként a közérthetőséget is szolgálná. Amikor fejembe vettem, hogy anyanyelvi kérdésekkel fogok foglalkozni, arra két ordítóan bántó megfigyelésem vezetett rá. Az egyik a következő volt: ha a Hazánkba egyre sűrűbben érkező idegen menekültek ügyeinek intézéséről esik szó, akkor a tömegtájékoztatási szervek úgy fogalmaznak, hogy azzal a Magyar Menekültügyi és MIGRÁCIÓS Hivatal foglalkozik. Nofene! Gyorsan elő az idegen szavak szótárát, és Uram Teremtőm, mit látok: a szó a költöző madarak vonulási rendjét fejezi ki. Nohát! Akaratlanul is az vágott az agyamba, hogy már itt is „palimadámak” nézik az embereket! Ezzel szemben mi magyarok, ha mondjuk, a kanadai menekültügyi hatóságokról beszélünk, akkor őket Kanadai Bevándorlási Hivatalnak nevezzük, noha ők önmagukat nem így nevezik - nyilván - magyar szóval, csak mi nevezzük őket annak. Ám nekünk már nem felelt meg az egyik leggyönyörűbben hangzó magyar kifejezés, nekünk már tekemi kellett rajta egyet, talán azért, hogy jobban megfeleljünk a Nyugat elvárásainak? Az elnevezést kiagyaló szerv nyugodtan számíthat arra, hogy a hátuk mögött őket is ugyanúgy megvetik és kigúnyolják, mint gyermekkoromban az úrhatnám polgárokat! A másik, általánosan elterjedt léleknyomorító szó a KONSZENZUS, vagy inkább consensus. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyakorisággal hangzik el ez a szó, a parlamenttől kezdve a magánbeszélgetésekig. Pedig hát több dallamos magyar megfelelője is van a szónak, például: egyezség, megállapodás, egyetértés, megegyezés... stb., mely formában egyáltalán, vagy csak nagyon ritkán találkozhatunk vele, mint fogalom megnevezéssel. Elvtelen ráhagyással mondhatnánk azt is, hogy ez az idegen szó már oly mértékben gyökeret vert a magyar nyelvben, hogy helyesebb, ha békén hagyjuk és megadással tudomásul veszzük létezését. Ezt idáig talán el is lehetne fogadni, de azt már nem, hogy magyar rag-véződéssel (toldalékkal) használják szóban, írásban egyaránt a legmagasabb hivatalos szervek is, és persze a sajtó is. Nagyon sűrűn lehet hallani, olvasni ilyen és ehhez hasonló közlést: KONSZENZUS-OS megállapodás született. Ez valahogy úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy GUTEN TAG-OS jó munkát kívánunk! Ha akad olyan magyar ember, akinek ez nem karcolja a dobhártyáját, azt nem lehet teljes értékű magyarnak tekinteni! Az eddig leírt gondolataim végéhez érve elhatároztam, hogy néhány tisztelt közéleti tisztségviselő embertársamnak - parlamentben, TV-ben, rádióban, szerkesztőségekben - szíves figyelmébe ajánlom, hogy a kórosan elterjedt idegen szavak Cserniczky Gábor Új Hevesi Napló 75
