Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - KÖZÉLET - Patkós Attila: Az elcsendesülés napjai köszöntöttek ránk
- Na jó, rendben van, eddig értem a dolgokat, Kiscsoportos úr, de most legyen szíves és azt mesélje el, hogyan jött rá, hogy nem tud sírni sem?- Hamvazószerdán egy szabadúszó író-költő barátomnál, Dr. Veteményi Péter- Pálnál voltam felolvasóesten. Firkásztársaim a nemrég megjelent szociálkapitalista dolgozataiból összeállított, „A sárba taposott magyar” c. klasszikusnak ígérkező könyvéből olvasott fel vérlázító fejezeteket. Közben konyakoztunk és söröztünk. Jókedvünk csúcsán, tizenegy felé, szokásom szerinti „hazatérő időszakomban” felkerekedtem, hogy elérjem még a Csepelről a Boráros térig közlekedő HÉV-et. Ahogyan ott a kihalt peronon néhányadmagammal üldögélek, tejfelesképü, kóbor suhancok jöttek a padomhoz, szememre húzták a micisapkámat és sziszegve pénzt követeltek tőlem. Akadt néhány apró csörgő bankó nálam, talán összesen volt vagy ezer forint, azt a markukba szórtam. „Add ide a bukszádat, öreg csont!” rivallt rám az egyik. Odaadtam. Megbámulták, üres volt. „Hol rejtegeted a lóvét, vén szamár?” - bődült rám egy másik. „Esküszöm, hogy nincs nálam több pénz, édes gyermekeim” — fogtam könyörgőre a dolgot, miután a harmadik masszívan hasbavágott. A sikló ügyességével forgatták ki pillanatok alatt összes zsebeimet, majd arany pecsétgyűrűmet lehúzva villámgyorsan kámforrá váltak... Símivalóan tragikus volt az egész. Részben a fizikai megaláztatásom, részben lelki fájdalmam miatt illett volna, hogy könnyeim kicsorduljanak, kedves doktor úr...- Biztos benne, hogy pityergésre kellett fogni a dolgot ahelyett, hogy segítségért kiáltozott volna?- Segítségért ordibálni? Manapság, egy sértett-áldozatnak? Aranyos doktor úr, a maga vicce most egy szempillantás alatt meggyógyított. Tessék mondani, sírjak vagy nevessek?... Patkós Sftttila e/coemc/eMi/é& noÁ^aí /cöúxjiii/ötte/c wfoiA „A jó szándékú ember szakadatlanul keresi az állandóságot, a lelki nyugalmat, békességet, biztonságot, szeretetet. ím, az évkörben most elérkezett ennek az ideje, de ezt csupán lehetőségként kell tekintenünk, annak mikénti áldásos lefolyása csak rajtunk múlik. Miről is van szó itt valójában? Arról, amit eleink nagyon jól tudtak, alkalmaztak, és ünneplő lélekkel készültek rá. Mérföldkőnek számított november 30-a, András napja. Akkor ugyanis „eltörött a hegedű”, vagyis elnémult minden zene: csendességbe fordult a világ, miközben a nappalok egyre rövidültek, a sötétség pedig araszolva terjeszkedett karácsony éjéig. Az emberek behúzódtak hajlékaikba, nemigen kívánták a vendégjárást. Csendes magányukban elmélkedtek, töltekeztek, mások imádkoztak. Az egyházi esküvők ideje ezidőtájt szünetelt, vagyis minden, ami a vigassággal csak érintőlegesen is összefüggött, takaréklángra került. Ebbe az adventi csendességbe mindössze Myrai Miklós püspök névünnepe hozott máig élő, kedves színfoltot, a Mikulás-napi ajándékozásokat, elsődlegesen gyermekeink, unokáink várva-várt örömére. A játékos processzusban ott van a jó és a rossz. A szentéletű Miklós, akit a krampuszok kísértek, vagyis lelepleződött Mikulás napján is az, amilyenek vagyunk. Jó és rossz miként él egymás mellett, s hogyan hat egymásra, és a jó mi módon zabolázhatja meg a rosszat. A magányos, háborgó lelkű emberek, akik bármi ok miatt nem Új Hevesi Napló 97
