Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Vázlat egy vers mindenségéről
vers szinte az egyetlen vára, mégis nagy lélek-birodalma van, mint a „mindenha” szónak vagy a „föl-fölhajtott”-nak is. Különös ez az utóbbi, hiszen a nyelv jelenlegi állapota szerint jogosan érezhetjük úgy, hogy a „hajít” „f’-je kiesett. De azt is érezzük egyúttal, hogy ennek valami különös múlt íze van. Ezzel a szóval kapcsolatban, versolvasás közben más nem biztos, hogy eszünkbe jut. Már itt a bevezetőben, bizonyos előzetesként talán érdemes elmondanom, hogy Zrínyi Miklós is így használta: „Siriai nádat ráhajtá keményen,... (VI. ének, 104. versszak), „Amaz ijedtében elhajtó a zászlót. ” (VII. ének, 82. versszak). Jelenleg csak azért villantom elő ezt a szót, mert a vers rendkívül erős belső mozgását már ezzel is érzékeltetni akarom. Hiszen adott helyen a „kihajítás” fizikai tényét valóban érzékeljük, így a legkisebb energiával kiejtett magánhangzó valóban kirepülhet, mivel a verset nyugodtan fogadjuk be mai nyelvállapotunk alapján, ha viszont nyelvtörténetileg közeledünk egy-egy szóhoz, akkor újabb titok-rétegre bukkanunk, és belátjuk, hogy ebben a túl rövid remekben nyelvünk múltja és jelene, sőt jövője is ott kavarog, tehát a mindensége. így egy-egy szó vallatása kapcsán is szinte oda jutunk, mint ahová a költemény teljes vizsgálata során szeretnénk, hogy abban bizony a mi magyarságunk teljessége, mindensége van jelen. A szinte megfoghatatlan, leírhatatlan magyarságunk lényege. Az egész költemény csillagrendszeréből (látszólag) mily dőre és meddő dolog egy- egy szóval így találkozgatni. Mintha egy szép szobor karját, ujjait törögetnénk le, és így akarnánk az egész titkához közelebb jutni. Igaz, a vers ezt nem sínyli meg annyira, mint a szobor, és hátha nyerünk mégis valamit az ilyen vizsgálódás által. Remélem. Ám szerintem jobb többféle úton haladnunk. Hiszen a fenti gondolatsort folytatva, számba vehetnénk az összes szót, mely ebben a remekben van; sőt a szótagokat is: épp százötvenhat van belőlük, de mire jutunk általuk? A lényeg valahogy kicsúszik az ember kezéből. Jobb azzal kezdeni, amit már az első olvasói is olyan döbbenetesnek tartottak. Egy többszörösen megtépázott hírű, vándor természetű költő, az idegen tornyok, értékek nagy csodálója olyasmit mond a hazaszeretetről, amit sohasem lehet elfelejteni. Igen, a cím, a vershelyzet már a költő maga: őt zengi a metafora, ő a föl-földobott kő. Még ebben a rövid hat szótagos versben is ott vannak a nagy vívódásai, hazája kapcsán való fenntartása. Igaz, a nagy harag szerelmes gonddá válik. De mitől? Attól a szeretettől, amely az egész vers mozgatóereje: ez az érzés nem valami lágy, édes sóhaj, tavaszi vagy nyár esti borongás, mert ezt a természet törvénye irányítja: a nehézkedési erő. A természeti törvény szintjét, nagyságát elérő hazaszeretet szétszakíthatatlanul fogja össze a szavakat. Miért van akkora hatásuk? Mert erről a kérdésről nem lehet, nem szabad másképp beszélni. Hányszor és hányszor kelt Ady szívesen útra! Az ő Bakonya Párizs volt. Habzsolta a kinti újat, teljességet. Párizs ellentéte volt az elmaradottság szimbólumú Hortobágynak, tehát a kiröpítő erő is jókora volt. Igen, de egy határon túl a kőnek is szökési sebességre lenne szüksége, és ott lép fel az űr döbbeneté, a „horror vacui”, tehát az igazi emberi teljességhez szükséges az, hogy hazánk legyen. Ady Endre visszatértében ott repes, lobog hazája, hazánk létigénye. Ez a remeke küldetéses vers. Azt hirdeti, hogyha hazaszeretetünk akkora, mint a természeti törvény, akkor van jövőnk. Különös a vers dallama. Régi, ősi, de nagyon maian nyugtalan a ritmusa. Egy-egy versszak úgy épül fel, hogy két tíz szótagú sort zár egy hat szótagú sor. Ady több versét is jellemzi. Ilyen tíz szótagos sorok alkotják a „Párizsban járt az ősz” című remeket, de abban a versben az öt-öt szótagos egységekben gyakoribb a 3/2-es ütem, ezért az közelebb áll az „Elment a két lány virágot szedni” kezdetű népdalunkhoz. Itt a hazaszeretete nagy versében Új Hevesi Napló 59
