Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Vázlat egy vers mindenségéről

Ady Endre A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbúsong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségemben, szerelmes gondban Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is.

Gyermekkorunk óta kísér minket ez a vers. A „messzi tornyok” világa a haza és az idegen föld párhuzamában sarjadzik gyakorta, de vissza-visszatérve hozzá, valami örvénylés fogja el az embert, a nagy pillanatok bűvölete, igézete.

Mi a titka? Külön-külön ízlelgethetjük, vallathatjuk a szavakat. Az imént említett jelzős szerkezet mellett (messze tornyokat), vele együtt ott a „fölhorgadnak”, különös ige, ezzel talán sohasem találkoztunk volna, ha e vers miatt nem vésődik az agyunkba olyan régen. A költeménytől függetlenül használtuk-e valaha is? Nem valószínű. Mégis ott tündöklik, ott uralkodik jótékonyan ebben a remekműben, mint népmeséinkben jóságos királyaink, csak ott léteznek, csak ott.

Miért nem az a hatása, mint az idegeinket borzoló, nyelvünket marcangoló, szívünktől oly távoli szó-szörnyetegeknek, amelyeket eredeti szavaink helyett a divat fétishatalma méregként terjeszt (akar nekünk átadni) manapság beszédünkben? Mert tudjuk róla, hogy abból a porból vétetett, amelyből a mi testünk is. Emlékek sodrása kíséri. Ez a

58

XI. évfolyam 7. szám—2001. július