Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLII.
lenne biztosabb a lövés. Ám úgy tűnik, esze ágában sincs mozdulni. Áll, figyel. Eközben a gondolat elhatározássá szilárdul. Ettől jobb helyzet nem lesz, most kell, így kell megpróbálni meglőni, annak ellenére, hogy a távolság 140-160 méter. Kihúzza a pulóvert a feneke alól, s lassú mozdulattal ráteszi az egyik betonoszlop tetejére. Arra támasztja fel a fegyvert tartó bal karját. Letérdel, s a céltávcsövön keresztül megkeresi a disznót. Megvan. Úgy érzi, menni fog a dolog. Igazít térdelő lábán, mély lélegzetet vesz. A fegyver stabilan fekszik, a látási viszony kifogástalan, a disznó oldalt áll, a szálkereszt a vállapján remeg, de nem csúszik le róla. A vaskos mutatóujj lassan ráhajlik az elsütőbillentyűre. A lövés pillanatában eltűnik a disznó. A koca rémült morgással vágódik be a fenyvesbe, suhog a zab, ahogy a malacok szanaszét rohangálva próbálnak anyjuk után iramodni, de hirtelen nem találják a helyes irányt. Ekkor Pista már állva figyeli azt a helyet, ahol az előbb még a nagy disznó állt. Mozog, csapódik ide-oda a zab, s fel-felvágódik a hatalmas, tehetetlen test. Nagy a távolság, így nem lehet biztosan megítélni a lövés hatását. Hogy tűzbe rogyott, az biztos, de hogy így meg-megemelkedik, az jelentheti azt is, hogy gyenge gerinctüske-lövést kapott. Pista már indul is, kezében tartva a közben újratöltött, de elzárt puskát. Mire a tábla közepére ér, eltelik annyi idő, hogy kissé fellélegezhet, mert a disznó még mindig fekszik, és rugdos. Ez már nem gerinctüske-lövés. Ha az lenne, a disznó már felkelt volna, sőt már szaladna. De nem, ez nem szalad. Ez már jó lövést jelent. A vadászizgalom, a zsákmányolás ősi ösztöne, az elmúlt percek idegfeszültsége, a mielőbbi birtokbavétel vágya hajtja az elejtőt, hogy mihamarabb odaérjen a meglőtt vadhoz. Liheg, zihál, de nem lassul az irama, ahogy igyekszik felfelé az enyhén, de folyamatosan emelkedő vadföldön. Mire odaér, a disznó már nem mozdul. Élettelen. Körülötte letörve, legázolva a zab. A golyó ütötte bemeneti nyílás magas blattlövést mutat. A puskát Pista a hátára veti, odalép a disznó fejéhez, letérdel, és nézi az agyarakat. A test méretéből következtetve legalább 6-7 centimétemyit kellene tapintania, látnia, de döbbenten azt tapasztalja, hogy itt valami nem stimmel. Felemeli az oldalán fekvő, élettelen vad hátsó lábát, és eláll a lélegzete. Mert az nem kan. Egy csipetnyit sem kan. Felegyenesedik, s pár pillanatig nem is érti, hogy mi történt. Újra leguggol, vizsgálja, tapintja a disznó hasát. Semmi kétség. Kocát lőtt. Egyetlen csecsbimbó sem árulkodik arról, hogy szoptatott volna, de maga a fizikuma, no és persze a rövid, levedlett nyári szőr is azt bizonyítja, hogy itt szó sincs malacos kocáról. Most éri utol a fáradtság, szinte minden erő kiszalad belőle. Lehuppan a vad mellé, s csak nézi. Kétségtelenül valami csalódottságot érez, hiszen szép agyarú kanra számított. De az agya még nem forog, még minden apró részletet befogadni sem tudott ennyi idő alatt. Lihegése alábbhagy, s arra eszmél, hogy ezernyi hangya szaladozik rajta, már a nyakán is mászik néhány. Körbetekint, és elkáromkodja magát, mert épp egy hatalmas hangyaboly kellős-közepén trónol. Ez rántja vissza a valóságba, ide a medvesi vadfold szélére a terítéken fekvő nagy kocája mellé.- Na, Pityu! Ébredj! - szól hangosan, majd magában folytatja. - Hiába ülök itt akár egy hétig is, ez már akkor sem lesz kan. De akkor is szép nagy disznó, és hibát nem követtem el. Ezt a disznót mindenki meglőtte volna, ha egyáltalán meg tudta volna lőni akárki is. Ez a kis öndicséret jólesett neki, és lassan kezdett örülni. Szétáradt benne valami sikerélményféle, ami aztán nőtt, növekedett, s egyre karakteresebben formálódott az a fajta egészséges vadászbüszkeség, öröm és boldogság, amit egy szenvedélyes vadászember érez az izgalmas és eredményes vadászat után. Új Hevesi Napló 19
