Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLII.
B üULcaljai ösvényeken XLII. Pista rátelepszik a háromlábú vadászszékre, gondosan összeszereli a fegyverlámpát, majd vállára kanyarítja posztókabátját, mert hüvösödik. Nagyon szeret így ücsörögni. Kényelmesen elhelyezkedve, boldog gondtalanságban, s abban reménykedve, hogy disznó érkezik. Ábrándozik, gondolkozik. Mostanában pedig leginkább emlékezik. Tavasszal betölti az ötvenedik évét. Talán ez is oka annak, hogy egyre inkább a régi időkön jártatja az eszét. Amikor még fogolyra is vadászhattak, és még lőhető volt a borz is. Akkor még a Nap is másképpen sütött, vad meg még több volt. A disznó különösen. S azidőtájt még reggel is és este is vadászhattak. Szólt is a puska csaknem mindennap. Különösen a Gazsié. Nagyon nehezen szokott le a minden áron való lövésről. Pedig édesapja nevelgette, kiváló mintát, példát mutatva, azután figyelmeztetve, majd később zsörtölődve, korholva, kioktatva, végül keményen számon kérve, leszidva, veszekedve. Sőt! Egy januári, havas reggelen öten indultak el, hogy egy-két akácos gödröt körbefogva megpróbáljanak néhány disznót lőni. A kis jagdterrier csaholó riasztására az iszalagos, csipkebokros, sürü kökényesből kiugró disznócskákról nem volt nehéz megállapítani, hogy egyéves malacok. Három lövés esett, s két malac ottmaradt a havon. Ám a nagy koca még ekkor ugrott ki, s oldalt igyekezett egérutat nyerni, de egyenesen ráfutott Gáspárra. Ő meg tűzbe rogyasztotta. Egyetlen lövéssel. Fejbelőtte. Amikorra azonban a puskáját a vállára vetette — mivel lődühe csillapodott — már érezte, hogy helytelenül cselekedett. Senki nem szólt akkor egy szót sem, ő se. Csak amikor a zsigerelésre került a sor, Pistát lökte oldalba, hogy- Koma! Csináld már te, én meg elterelem az öreg figyelmét! Ám Gáspár bácsi kiváló, igazi vadász volt. Higgadt, okos, figyelmes. Hárman segédkeztek a nagy koca zsigerelésénél, Gazsi pedig az apjának magyarázott vagy tíz méterre onnét, hevesen gesztikulálva, bízva abban, hogy az öreg így nem teszi szóvá ott a többiek előtt fia igencsak elítélendő mohóságát. Gáspár bácsi figyelt a fiára, válaszolt is neki, ám amikor Pista a zsigereket kiemelte, gyengéden megfogta fia karját, és szép lassan, miközben beszélt fiához, odavezette a kocához. Gazsi ekkor már pirosodott, próbált lassítani, mert jól ismerte édesapját, s tudta, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Odaértek a vadhoz. Ekkor Gáspár bácsi rámutatott a mindent eláruló zsigerhalomra, és nyugodt, higgadt hangon megkérdezte mindenki előtt egyszülött fiát:- Kisfiam! Erre tanítottalak én téged? Hogy így kell vadászni? Ezt láttad te éntőlem, hogy a vemhes kocát lövöm el? Azt, ami az utánpótlást, a szaporulatot adja? Azt, ami a nagy terhétől már csak lassan mozog, nehezen menekül? Azt, amit minden becsületes, rendes ember óv, etet, ápol, segít? Azt, amit minden tisztességes, jóérzésű vadászember megkímél? Hát nem tudsz te határt szabni a lőmániádnak? Hát nem szégyelled magad? - s amikor a csendesen elkezdett mondatsor végére ért, a hangerőtől már zengett az erdőszéli kis tisztás. Ám azt is túlszárnyalta egy hatalmasat csattanó, akkora pofon, hogy Gazsi, mint a rongy, úgy zuhant a disznója mellé. Mindenki előtt. Pontosabban azok előtt, akikkel együtt vadászott, akik tanúi voltak hebehurgya viselkedésének, meggondolatlan, lelketlen mohóságának. Az pedig, hogy a „gyerek” akkor már a harmincon is túl volt, senkit sem zavart. Legkevésbé az édesapját.- Jaj, de nagy pofon volt! - emlékszik István. Még nézni se volt jó, nem még kapni -, s akaratlanul is végigsimít saját arcán, majd elmosolyodva megállapítja magában: 14 XI. évfolyam 12. szám—2001. december
