Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - KÖZÉLET - Patkós Attila: A lélek békéje mindig megteremthető
‘'Patkós Attila Qs4> /é/eJc AéÁ^e mündig A régmúlt embere november 11-e, Márton napja után testét-lelkét megaszalva nagyböjtbe fogott. Azt, ugyanúgy hat hétig tette, mint a farsang és hűsvét közötti időben. Mára mindez a karácsonyt megelőző négy hétre korlátozódott, és egybeesik advent idejével. November 30-ával, András nappal eltörött a hegedű, minden zene elcsendesült, és befelé fordultak az emberek. A nappalok egyre rövidültek, az éjszakák hosszabbodtak; a kozmikus rendben jó alkalmat teremtve a belső csendességre, a lélek megújulására. Keresztbe-kasul felszántott világunkban, a kor diktálta tempóban erről a személyiséget összerendező, regeneráló lehetőségről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, holott ez az évezredes, kipróbált ciklus! Nem is csoda, ha nagy árat fizetünk - testben és lélekben - a kozmikus rend felrúgásáért, vagy emelkedettebben fogalmazva - elvetéséért. Napjainkat öntörvényűén szervezgetjük a megszokottak szerint, és csodálkozunk, ha nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretnénk. Mindez azért következik be, mert kiestünk az időből. Ahogy az emberen napról-napra araszolgatva múlik az idő, hajlamossá válunk arra, hogy nyugtalanságtól vezérelve elégedetlenkedjen, zsörtölődjön. Ez sem jó, az sem jó! Már nem annyira mgalmas és plasztikus a lélek, a tűrőképesség is alábbszáll. Az időből is gyakorta azt ragadjuk ki, ami lehúz, s nem azt, ami felemel. A múltból a rossz emlékeket, holott hálát kellene adnunk, hogy immár a múltéi azok. Ha pedig valami szép volt a múltban, akkor sóhajtozunk: régen jobb volt, mint most; pedig hálát kellene adnunk, ugyanis megérhettük azt a jót. S ha jobban meggondoljuk, jó is volt szép számmal. Ugyanígy vagyunk a jelennel Vagy felelőtlenek vagyunk, nem érdekel semmi, élünk a mának, vagy túl sokat akarunk a jelentől, még azokat a feladatokat, gondokat is a mába hozzuk át, a mában váijuk az eredményt, amelyek a holnapra tartoznának... Avagy sehogyan sem akarunk megbékélni a jelennel, összehasonlítgatjuk a múlt könnyebbségével. Mindez alaposan megtévesztő! Akkor még fiatalabbak voltunk, mindent derűsebben láttunk, aztán azt az örök igazságot se feledjük: ha valaki túlél bármi procedúrát, utólag hajlamos elégedetten nyilatkozni! A jövővel kapcsolatban is sajátosan viselkedünk: vagy félünk tőle — nem bízunk sem Istenben, sem emberben - vagy vakmerőén elbizakodottan gondolunk a jövőre, mintha máris a mienk lenne. Más esetben felelőtlenül kijelentjük: nem is érdekel, hogy mi lesz. Az a fontos, hogy most jól éljek, mindenem meglegyen, nem izgatom magam. Az az enyém, amit megeszem, megiszom. Nem törődöm a jövő emberével, a gyermekekkel, az ifjúsággal, az utánam következő nemzedékkel. Majd kijárják ők is az élet iskoláját, és megtudhatják, hogy az sem lesz fenékig tejfel. Itt álljunk meg egy pillanatra! Csak egy kívánságunk lehet, ha meg akarjuk őrizni magunkat a fatális tévedésektől, fölösleges gyötrelmektől. Isten tanítson úgy számba venni az időnket, hogy mindennapjainkat meggazdagítva, bölcsen élhessünk, és jó példát mutathassunk! Új Hevesi Napló 87
